Brüsszeli információk szerint a korrupciós botrány hét végi kirobbanása után a héten további kellemetlenség érheti az Európai Parlamentet: a csütörtöki EU-csúcson valószínűleg elvetik majd az EU-képviselők májusban elfogadott uniós választási reformtervét.
A várható elutasításról a brüsszeli Euractiv számolt be, hivatkozással a tagországok politikai vezetőinek ülésére készülő közös nyilatkozat tervezetére. A szöveg megállapítja, hogy a tagállamok között nincs konszenzus a tavasszal elfogadott reformtervezet támogatására, mi több, „a küldöttségek többsége egyértelműen ellene van” a javaslat fontosabb kezdeményezéseinek – idézett a brüsszeli hírportál az általa megszervezett dokumentumtervezetből.
Az ellenvetések
komoly fenntartásokat fogalmaztak meg az ötévenkénti európai választások bonyolításánál elvárt „szubszidiaritás és arányosság” elvének vélelmezett veszélyeztetése miatt,
ha az EP-határozat szellemében járnának el.
A májusi parlamenti határozat egyebek között egységesen azonos napra (május 9-re) tűzné ki a mindenkori voksolás időpontját (jelenleg csütörtök és vasárnap között a tagállamok belátásuk és választási hagyományaik szerint dönthetnek a voksolás lebonyolításának pontos időzítéséről). Az európai választások történetében először intézményesítene a nemzeti jelöltlisták mellett a 28 nevet tartalmazó „transznacionális” európai listát is, és a választók voltaképpen két listára voksolnának: egy nemzetire és egy európai uniós szintűre.
A parlamenti javaslat emellett egységesen és kötelezően minden tagállamban levinné a választási részvételi jogot 16 évre és formálisan is intézményesítené, hogy az egyes parlamenti pártcsoportok választási kampányát vezető „vezérjelöltek” egyúttal számítsanak „elnökjelöltnek” az Európai Bizottság vezetésére. Más szóval: a legtöbb voksot gyűjtő politikai pártcsoport „vezérjelöltje” („Spitzenkandidat”) váljon egyúttal az EP-választással egyidőben megújuló Európai Bizottság elnökjelöltjévé is.
Az EP-felvetések voltaképpen évek, egyes témák (mint a többnemzetiségű lista) lassan évtizedek óta napirenden vannak, de
eddig még sohasem sikerült róluk formális egyetértésre jutni
az – ez ügyben egyhangúan határozó – tagállami preferenciával.
EP-részről visszatérő probléma az európai választásokon való részvétel ciklusról ciklusra csökkenő aránya, még ha a negatív trend a legutolsó, 2019-es voksoláson meg is tört, és a 2014-es negatív rekord (42,5 százalékos részvételi arány) után 50 százalék fölé ment a szavazók részvétele. Ez utóbbit azonban sokan nem annyira az EU-tudatosulás tömegesebbé válásával, mint inkább a válságjelenségek szaporodására született egyfajta – minden tagállamban jelenlévő – ítéletalkotási tömegreakcióval magyarázták.
A közvetlenül választott uniós parlament mindenesetre régről próbálkozik olyan megoldásokkal, amelyek szélesebb körben ismertebbé és elfogadottabbá tehetik a működését, illetve éppen ezen remélt elfogadottságon keresztül nagyobb arányban csatornázhatnak be és jeleníthetnek meg EU-ügyeket célzó szavazói véleményeket és prioritásokat.
A különféle kezdeményezések két „zászlóshajója” a többnemzetiségű képviselőlista és a „Spitzenkandidat”-rendszer intézményesítése. Az előbbi öt éve is asztalon volt, de akkor még a parlamentben sem volt meg hozzá a szükséges többségi támogatás. A választások vezérjelöltjeinek bizottsági elnökjelöltként történő elfogadtatása – amit a parlament először a 2014-es európai választás előtt vetett be – szintén
soha nem vált formálisan elfogadott EU-szintű intézménnyé, a gyakorlatban azonban akadt már rá példa.
A 2014-es választáson ugyanis az a korábban évtizedeken át luxemburgi kormányfőként szolgáló Jean-Claude Juncker vezette a választásokon utóbb relatív győztessé váló néppárti kampányt, akit pár héttel később a tagországok állam- és kormányfői kellő többséggel európai bizottsági elnökjelöltnek választottak, és aki aztán valóban át is vette 2014 őszén a brüsszeli testület vezetését.
Ugyanez a séma azonban öt évvel később már nem ismétlődött meg: ismét az Európai Néppárt nyert a májusi európai voksoláson, ám „vezérjelöltje”, Manfred Weber rövid idő alatt elvérzett a kormányfők egyeztetésén, és végül a – szintén néppárti, de a választásoktól teljesen független – német politikust, Ursula von der Leyent tették meg közös jelöltnek.
Sokan már akkor beszéltek, hogy az EU-csúcs döntése valahol annak demonstrálását is szolgálta, hogy a tagállamok vezetői nem hajlandók feladni azt az – alapszerződésben rögzített – jogukat, hogy szuverén módon ők jelölhetik a mindenkori következő bizottsági elnököt, és az EP szerepe a jóváhagyásra vagy elutasításra szorítkozik csupán.
A májusi EP-határozat az uniós választási rendszer reformjáról mindezek fényében már parlamenti elfogadása idején is kétséges kimenetelűnek tűnt. Utóbb a tagországok európai ügyi tárcavezetői októberi tanácsülésükön már egy ízben formálisan is eszmét cseréltek róla, ahol a mostani, csütörtöki csúcsra készülő közös nyilatkozatban megállapított „szükséges többség hiánya” már ekkor jól látható volt.
A tanácsülés után a brüsszeli Politico idézte a dán külügyminisztert, aki súlyos elvi problémákat látott abban, hogy a nemzeti jelölésen alapuló parlamenti választáson feltűnjenek „transznacionális jelöltek”, vagy hogy a vezérjelölti rendszerrel „alááshatják a bizottsági politikai függetlenségét”.
Portugál kollégája is arra panaszkodott, hogy Lisszabon megítélése szerint
a parlamenti javaslat. „nincs összhangban az alapszerződéssel”, ráadásul a dolog szerinte „nem is praktikus”,
mert aligha fogja az uniót „közelebbinek” érezni valamely választó pusztán attól, hogy olyan személyre szavaz, akit nem ismer, és az általa beszélt nyelvet sem érti.
A kép teljességéhez tartozik, hogy nem volt mindenki ennyire kritikus. A májusi parlamenti határozat EP-jelentéstevője, a spanyol szocialista Domènec Ruiz Devesa például váltig hangoztatta, hogy a jelentés elfogadása előtt kikérték az EU-tanács jogi szolgálatának a szakvéleményét, és ott szerinte megerősítették, hogy az elképzelés nem ellentétes az alapszerződéssel (ő amúgy mindezt a transznacionális képviselői listára értette, a Spitzenkandiat-rendszerről nem szólt).
Elvben még többet nyomhatna a latba, hogy az újításokat közösen támogatta a francia és a német kormány, amelynek vezetői többször kiálltak mellettük (az új lista intézményesítését például Emmanuel Macron francia elnök már sok éve szorgalmazza).
Mindez azonban láthatóan kevés lesz ahhoz, hogy a csütörtöki csúcs végére a kiadandó zárónyilatkozat támogatóan szóljon az EP-javaslatról. Ami viszont azt is jelenti, hogy annak formalizálására az adott formában belátható időn belül nem nyílhat esély.
