„Anyunak meg kellett halnia, hogy sztárként kezeljék” – Cserháti Zsuzsára emlékezett a fia

Boldog, kiegyensúlyozott, büszke nagymama lehetne. De a sors egészen más, tragikus szerepet szánt neki. S nemcsak a fiatalon bekövetkezett halálában, hanem szinte egész életében. Cserháti Zsuzsa hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel telizsúfolt, különleges életútja a mai napig felkavarja a közvéleményt. Mindössze 55 esztendős volt, amikor elhunyt, de a hangja, a dalai, a művészete tovább él, az idők végezetéig.

A leg, leg, leg. S valóban illik Cserháti Zsuzsára, hogy ő volt a leggyönyörűbb hangú énekesnő, ő volt a legtragikusabb sorsú művészeink egyike, és ő volt az, akit talán a legkevésbé becsültek és ismertek el. Ha valaki beülne egy légkondicionált moziba, kezében popcornnal, kólával, s végignézné Cserháti Zsuzsa életének filmjét, alighanem zaklatott lelkiállapotban jönne ki a teremből. Minden megtörtént a bársonyos hangú művésszel – minden, sőt, még annál is több. A sors hol a tenyerén hordozta, hol a földre ejtette, s még rá is taposott. Hiába a közönség szeretete, hiába a felejthetetlen koncertek, előadások és dalok: a lelkében soha nem volt igazi béke. Kereste, kutatta, tán üldözte a harmóniát, de csak percekre, pillanatokra érhette utol…

– Soha nem felejtem el azt a forró júliusi napot. Délelőtt még nyugodtan, jóked­vűen beszélgettem anyuval. Kiegyensúlyozottnak tűnt, és csupa hétköznapi dologról beszéltünk. Akkor már külön éltünk, de rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, odafigyeltünk egymásra. Rengeteget beszélgettünk. Aztán azon a délutánon elmentem hozzá, talán csak látni akartam, megsimogatni, magamhoz ölelni. De már elkéstem ezzel. Amikor beléptem a lakásba, ott feküdt holtan. Megszólalni sem tudtam, pedig üvölteni szerettem volna. Üvölteni, hogy jöjjön valaki, segítsen, könyörgöm, mentsék meg az anyámat – mondta lapunknak Szirtes Krisztián, Cserháti fia. – Aput tizenöt évesen veszítettem el, talán ezért is lehetett olyan mély kapcsolat köztünk anyuval. Huszonnyolc voltam, amikor meghalt és ott maradt a lelkemben megannyi kétely, és rengeteg fájdalom vele kapcsolatban. Mindig biztattam, mindig bátorítottam, újra és újra elmondtam neki, mennyien szeretik és hogy igenis fontos a közönség számára a művészete. Nem hitte el. Nem akarta elhinni, hogy ilyen sokan rajonganak érte. Különös az élet, mert anyunak meg kellett halnia ahhoz, hogy valóban afféle sztárként kezeljék. A sírja – túlzás nélkül állíthatom – igazi zarándokhely lett. Rengetegen mennek ki hozzá, ismerősök és ismeretlenek, csak egy főhajtás erejéig, mintegy jelezve: valóban különleges művész előtt állunk…

Szirtes Krisztián felidézte édesanyja, Cserháti Zsuzsa utolsó napját /Fotó: Ringier

Tizennégy és tizenkét éves gyermekeinek sokat mesél a nagyanyjukról. Ha feltesz egy Cserháti-lemezt, nehezen bírja ki sírás nélkül. És így van ezzel megannyi rajongó is. Senki, de senki nem énekelhette úgy, annyi fájdalommal a hangjában, telis-tele vágyakozással, szorongással, hogy „Boldogság, gyere haza…”

– Ha létezik mély barátság férfi és nő között, a ­miénk az volt. Közel laktunk egymáshoz, és rendszeresen kerestük a másik társaságát. Csodálattal hallgattam, ahogy Zsuzsa énekel. Tizenhat éves korunk óta ismertük egymást, és szinte végig követtem a fejlődését, a karrierjét. Már persze ha azt karriernek lehet nevezni, ahogy elfelejtenek, vagy a háttérbe szorítanak egy csodálatos művészt. A maga útját járta, és ennyi év távlatából is azt mondom, senki nem tudott segíteni rajta. Tele volt kétségekkel, félelmekkel és a leghangosabb sikerek idején is vívódott. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor énekelt az egyik lemezemen, és hajnal egykor, a munka közben, kínai kaját főzött nekünk, jókedvűen, nevetve – Gálvölgyi János emlékezett így barátjára, akivel annak idején együtt is dolgozhatott. – Én úgy nőttem fel, hogy két zseniá­lis énekesünk van, Máté Péter és Cserháti Zsuzsa. Aztán eljött a pillanat, amikor egyszer csak a Divatcsarnok illatszerosztályán dolgozott eladóként ez a különleges hangú teremtés…

Gálvölgyi János fiatalkora óta jó barátja volt az énekesnőnek /Fotó: Pozsonyi Zita

Van, akiben indulatot szül, ha Cserháti Zsuzsa élete kerül szóba.

– Külföldön dolgoztam, s amikor hazajöttem, találkoztam Zsuzsával. Megdöbbentett, hogy milyen állapotban van. Lelkileg és testileg is megrogyott, akkoriban épp a legendás Piaf nevű klubban énekelt. Ahogy tudtam, segítettem neki, jött velünk a turnéra, fellépett előttünk, velünk, együtt dolgoztunk a Hamu és gyémánt című lemezen, de megmenteni még sem tudtuk. Megmenteni őt az utókornak. Azokra haragszom leginkább, akik csak a halála után kezdték el igazán szeretni, miközben soha nem álltak mellé, soha nem álltak ki mellette. Mindenki bűnös, aki hagyta őt elkallódni, és magába fordulni… – mondta Hor­váth Charlie.

Horváth Charlie haragszik azokra, akik cserben hagyták Cserhátit /Fotó: Pozsonyi Zita

Cserháti Zsuzsa valóban hosszú időre tűnt el a rivaldafényből, a legenda szerint azért, mert nem vállalta el, hogy a Neoton famíliában vokálozzon. Karakán volt, nemet mondott a „visszautasíthatatlan ajánlatra”. Aztán a kilencvenes években újra felfedezték, ám pajzsmirigybetegsége miatt akkorra nagyon meghízott. Rengeteg csodálatos slágerrel ajándékozta meg a közönséget, a legnagyobb talán az Édes kis­fiam, amelyet eredetileg Kovács Katinak írtak, ám ő átengedte ezt a különleges számot.

– Nem is volt kérdés számomra – mondta Kovács Kati –, hogy Zsuzsa énekli majd ezt a dalt. Igaz, ehhez kellett legalább egyórás telefonbeszélgetés, amelyben győzködött, s aminek a végén abban maradtunk, hogy neki most nagyobb szüksége van erre a számra… – idézte fel az énekesnő.

Cserháti Zsuzsa ma lenne 74 esztendős…

Fotó: RAS

Forrás: Blikk / Frisshíreink portál

Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!