Oszvald Marika a hazai színjátszás és az operett műfajának kiemelkedő alakja. Mindig mosolygós és vidám, energiával teli személyiség, aki felrobbantja a színpadot és ötven évvel az első fellépése után még ma is csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel vág bele az új kalandokba.
Oszvald Marika április 12-én ünnepli 70. születésnapját. Mondhatni egyenes volt az út számára a színpad felé, hiszen csak követte szülei hivatását. Az alma pedig tényleg nem esett messze a fájától, hiszen, akárcsak a felmenői, Marika is az operettben talált otthonra. Nemcsak mint műfajban, hanem ténylegesen is, hiszen pályája elejétől kezdve, pontosan ötven éve az Operettszínház művésze.
A nyár elején azonban nem operettben lesz látható. Májusban mutatják be az új előadását, az Öreglányokat, amelyben négy idős nőt sodor össze az élet. A humorral fűszerezett zenés darabról és hetvenedik születésnapjáról is beszélgettünk vele.
Marikával a Life.hu készített interjút, amelyben a színésznő elmondja, hogyan békélt meg az öregedéssel, mi tartja fitten, meddig szeretne még játszani, milyen új kihívások vannak az életében, és elárulja azt is, mi lesz a sorsa a védjegyévé vált cigánykerekezésnek.
Betegség miatt le kellett mondania pár előadást. Mi történt?
– Az egyik fellépés közben volt egy rossz mozdulatom, megrándult a vádlim és lesántultam. Alig tudtam járni. Ma már jobb a helyzet, de még érzem, hogy nem vagyok százszázalékos. Az orvos szerint hat hétig pihentetnem kellene a lábamat, de az embernek vannak kötelezettségei, olyan elvállalt feladatai, amelyeknek eleget kell tennie. Az erdélyi turné viszont annyira megterhelő lett volna, hogy azt le kellett mondjam. Szerencsére az Operettszínház nagyon megértő volt.
Jól érzi magát?
– Szerencsém volt, hogy ennyivel megúsztam, mert sokkal nagyobb baj is történhetett volna.
Most egy új darabot próbál, ami öntől szokatlanul nem operett lesz.
– Boldoggá tesz, ha megtalálnak új és izgalmas feladatok, mint amilyen például az Öreglányok is. Való igaz, hogy nem operett, de énekelni így is kell benne. (nevet) Hetvenéves lettem, az ember menthetetlenül öregszik, a teste és az elméje már nem olyan, mint fiatalon és ezt tudomásul kell venni. Hálás vagyok a sorsnak, a színházamnak, hogy lehetővé tették, hogy egyes szerepeket azután is tovább játsszak, hogy papíron már kiöregedtem belőlük. Ez egy adomány.
– El kell fogadni, amit a természet ad. Ha már nem játszhatok több operettet, én azzal is meg tudok békélni, hiszen nem maradunk örökké fiatalok, nem csinálhatjuk hetvenévesen is azt, amit húszéves korunkban. A test öregszik. Persze ha kell, például még ma is tudok cigánykerekezni, és tudom, hogy a közönség el is várja tőlem, de már egyre ritkábban csinálom.
Volt egy pillanat, amikor ráébredt arra, hogy már nem tud úgy teljesíteni, mint egykor, vagy ez egy folyamat volt?
– Ezt az élet hozza magával és nem tiltakozom ellene. Ma már a feladatok is olyanok, hogy igazodnak az életkoromhoz, nem a fiatal kis naivákat osztják rám és ez így van rendjén.
Akkor ez most egy nyugodtabb időszak?
– Nem nagyon! (nevet) Minden munkának, szerepnek megvannak a buktatói. Egy operettben rengeteg a tánc, az ének, ott ez a kihívás, míg egy prózai előadásnak a sok-sok szöveg adja a nehézségét. Azt mondják, hogy folyamatosan romlik az ember agyi állapota, de én azt vettem észre, hogy a különböző részek nem egyformán öregednek. Miközben neveket és arcokat már alig tudok megjegyezni, az előadások szövegét minden gond nélkül meg tudom tanulni.
Van valami rituálé vagy torna, amely a reggelek és esték elengedhetetlen része, amely fitten tartja?
– Csak a színház. Számomra a játék az örömforrás. Teljesen mindegy, hogy mit csinál az ember, mivel foglalkozik, csak ne felejtsen el játszani, úgy, mint a gyerekek. Hetvenévesen még mindig játékos vagyok. A testemet pedig nem erőltetem, nem akarom megmutatni és bebizonyítani, hogy ennyi idősen is képes vagyok szaltót ugrani. Szerintem az a legnehezebb, hogy elfogadjuk a korunkat, meg kell tanulnunk elengedni bizonyos dolgokat. Nem szabad mindenhez görcsösen ragaszkodni, különben nem fogjuk magunkat jól érezni a bőrünkben.
Lesz olyan pillanat, amikor úgy érzi majd, hogy itt a vége és nem játszik többet?
– Ha kell, tolószékben is játszani fogok! (nevet) Ameddig lehetséges, csinálni fogom, ezt is a természet fogja megoldani. Nincs bennem színpadkényszer, ha egyszer azt mondják, hogy Marika, holnaptól már nem játszhatsz, akkor abbahagyom. De amíg szükség van rám, amíg hívnak, addig menni fogok.
Ebben az új darabban, az Öreglányokban egy olyan szereplőt alakít, aki a sok nehézség ellenére mindig felállt a padlóról, és megtanulta, hogyan boldoguljon egyedül az életben. Ön is ilyen karakter?
– Az ’50-es években született emberek úgy nőttek fel, hogy megtanulták, talpon kell maradniuk. Bármi áron. Nincsenek olyan igényeim, mint a mai kor emberének, akik a jólétben nevelkedtek, akik hozzászoktak a kényelemhez, ahhoz, hogy minden egy karnyújtásnyira elérhető. Azt hiszem, hogy sokkal puritánabb körülmények között tudnék élni, mint a ma felnövekvő generáció.
– A gyerekkorom határozta meg az egész életemet. Nem érzem magam feljogosítva semmire, nem hiszem, hogy bármi pluszt érdemelnék csak azért, mert sikeres, ismert színésznő lettem. Ehhez nem volt elég a tehetség, nagy adag szerencse is kellett hozzá, ezért sem veregetem a saját vállamat. Nem gondolom, hogy nekem járna bármi extra. Nagyon jól esik, ha valaki őszinte szeretettel közeledik felém, és meglep, hogy vannak, akik többnek tartanak annál, mint aminek én tartom magam.
Foglalkoztatja, hogy hetvenéves lett?
– Nem foglalkozom vele, de érzem! (nevet) Az ember szerintem tudja, hogy hamarosan eljön a vég, de őszintén mondhatom, hogy boldogságos életem van. Jó helyre születtem, jó pályát választottam, sok munkával, de erőlködés nélkül éltem. Mindenért hálás vagyok.
Forrás, fotó: MTI/Mohai Balázs
Forrás: Life / Frisshíreink.hu
Frisshíreink.hu, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
