Az U-2 kémbotrány titkos története: így húzta csőbe Amerikát Hruscsov

Miért volt szükség az U-2-re?

A hidegháború alatt az USA elnöke, Dwight D. Eisenhower erősen tartott attól, hogy egy újabb, Pearl Harbor-hoz hasonló, „meglepetés” támadás éri őket. A félelem miatt jóváhagyta, hogy kifejlesszenek egy minden addiginál magasabban repülő felderítőgépet, a Lockheed U-2-t, mellyel légifotókat akartak készíteni a Szovjetunió területe felett. A gép gyorsan el is készült, 1955. augusztus 11-én pedig fel is szállt.

Habár Eisenhower tisztában volt azzal, hogy amennyiben a felderítőgépet elfogják vagy lelövik, az súlyos következményekkel járhat, mégis szüksége volt a megbízható információkra, melyeket az U-2 által készített képekből nyert.

Dwight D. Eisenhower elnök /Fotó: Northfoto

A nemzetközi jog szerint harci cselekménynek számított ez a felderítés, és a legrosszabb esetben a harmadik világháborút is kirobbanthatta volna. Eisenhower épp ezért nem az amerikai légierőt bízta meg az U-2 programjával, hanem a CIA-t. A repülőn továbbá nem volt semmilyen felségjelzés vagy lajstromszám, azért, hogy ha esetleg elfogják, akkor az USA letagadhassa, hogy bármiféle köze lett volna hozzá.

A gép 1956. július 4-én indult első felderítő repülésére a Szovjetunió fölötti területen. Később, 1957 júliusában az Egyesült Államok engedélyt kért Pakisztántól, hogy Pesavartól nem messze létesítsen egy lehallgató-állomást, valamint hogy az ottani repülőtérről indíthasson U-2 bevetéseket. A lehallgató állomás létre is jött, és így az NSA le tudta hallgatni a szovjet rakétakísérleti telepek és egyéb katonai létesítmények rádióját.

1960. április 9-én az U-2 egymás után négy, szigorúan titkos szovjet katonai létesítmény felett is elrepült. A szovjet légvédelem több esetben is megpróbálta elfogni a gépet, azonban sikertelenül.

Eisenhower külön kérte, hogy tájékoztassák őt, amennyiben a gépet bemérik radarral, és megpróbálják lelőni. A CIA azonban hallgatott az ügyről, mert tartottak attól, hogy bezárják az U-2 programot.

1960. május 1-én indult következő felderítő útjára az U-2. A szovjet légvédelmi erők azonban az egy hónappal korábbi észlelés miatt már készenlétben várták, hogy újra megjelenjen a gép. Amikor a radar érzékelte a gépet, parancsot adtak arra, hogy minden áron a földre kell kényszeríteni.

Végül az egyik légvédelmi rakéta az U-2 mellett robbant fel, és ez által a gép súlyosan megrongálódott. A gép Szverdlovksznál zuhant le, a pilóta, Francis Gary Powers pedig ejtőernyővel ért földet. Amint földet ért, a szovjetek elfogták és letartóztatták őt.

Nem volt jó ötlet a tagadás

Az USA megpróbálta eltussolni az ügyet, ezért – azt gondolván, hogy Powers meghalt – a NASA nevében egy közleményt adtak ki arról, hogy lezuhant és eltűnt egy repülőgép Törökországtól északra. A sajtóközlemény szerint a pilóta elveszíthette az eszméletét, valamint azt is állították, hogy a vészfrekvencián oxigénellátási gondokról számolt be. A U-2-t átfestették NASA-színekre, és ezt mutatták be a sajtónak.

Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár azonban reagált az Egyesült Államok közleményére, és elmondta, hogy egy kémrepülőt lőttek le, melyre válaszul az amerikaiak azt állították, hogy egy légkör-kutató repülőgép tévedt a szovjet légtérbe, miután a pilótának oxigénellátási gondjai akadtak. Hozzátették, hogy nem volt szándékuk megsérteni a szovjet légteret.

Május 7-én azonban Hruscsov a következőt közölte:

Elárulok egy titkot. Első beszámolómban direkt nem említettem, hogy a pilóta ép és egészséges… És most akkor nézzék meg, hogy az amerikaiak mennyi butaságot mondtak.

Nyikita Hruscsov pártfőtitkár /Fotó: Northfoto

Az incidens meglehetősen kellemetlenül érintette Eisenhower kormányát, ugyanis jelentősen megingott az amerikai polgárok kormányba vetett hite. Eisenhower törekedett arra, hogy ne kavarjon nagy port az ügy, ezért igyekezett nem reagálni az eseményekre. Ezzel azonban csak rontott a helyzeten, mert azt a benyomást keltette, hogy még egy ilyen rendkívüli ügy sem érdekli őt.

Később arra a kérdésre, hogy engedélyezte-e az átrepüléseket, Eisenhower tagadó választ adott. Ezzel még inkább rontott a helyzeten, hiszen a sajtóban felmerült a kérdés, hogy ha az elnök nem tudott a repülésekről, és nem is engedélyezte azokat, akkor mégis kinek a hatáskörébe tartozhatnak az ilyen kényes, akár háborúhoz is vezethető bevetések engedélyeztetései. Valamint az is felmerült, hogy eszerint a fegyveres erők az elnök tudta vagy beleegyezése nélkül is indíthatnak támadást egy másik ország ellen. Sorra gyűltek az ehhez hasonló kérdések, Eisenhower helyzete pedig ezzel arányosan romlott.

Tagadhatatlan hogy a helyzeten javított volna, ha az elnök azonnal beismerte volna, hogy ő rendelte el a kémrepüléseket, azzal a céllal, hogy megvédje az országot egy meglepetésszerű támadástól. Eisenhower azonban nem így tett, inkább védte a szigorúan titkos hírszerzési programokat, s ez a népszerűségébe és politikai támogatottságába került.