Az utolsó interjú Zámbó Jimmyvel: „Néha úgy érzem, kezeltetnem kellene magam”

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Elsősorban azért nehéz, mert ha az embernek lelke van, akkor erre őszintén felel, de azok a szavak, amelyek ilyenkor eszébe jutnak, túl elcsépeltnek hangzanak. Nincs szebb annál, mint amikor kiállsz a színpadra, egyszerre több tízezer vagy csak több száz ember elé, akik mindnyájan érzik azt, amiről énekelsz. Meghatódnak, sírnak, őrjöngnek, táncolnak. Ez gyönyörű. Persze nem minden rózsaszín ebben a szakmában sem, hiszen a másik oldalon ott van a borzasztó mocsok, ami elárasztja. Amikor felmész a színpadra és csinálsz egy másfél órás koncertet, akkor repülsz, akkor baromi jó. Aztán lejössz, és a pénz meg a harag vesz körül.

Csaknem egyedül kellett végig énekelnie a tévéshow-ját, mert a kollégáinak filléres gázsit ígértek / Ringier

– Mit szeretne még elérni a zenésben, és meglátása szerint hol tart most a pályafutása?

– Aki Zámbó Jimmyt így vagy úgy, de szereti, az nagyon jól tudja, hogy soha nem ”folyattam magam a csapból is”. Nagyon fontos, hogy amit elértem, a sikert, és a közel ötmillió eladott lemezt nem a médiának, hanem a közönségnek köszönhetem. Soha nem mondtam magamról, hogy „így Király, úgy Király”, ezt egyszerűen a közönség kezdte el a koncerteken, évekkel ezelőtt. Ennél többet nem hiszem, hogy el kell, el lehet érni. Nem vágyom semmiféle nemzetközi turnéra, és más hasonlóra. Mindig is itthon szerettem volna próféta lenni, és hála a jó istennek, az itt élő embereknek köszönhetően teljesen elégedett vagyok.

– Ön szerint merre halad a zene?

– Szokás a mindenkori „mai” fiatalokat degradálni. Én ebben nem nagyon hiszek. Negyvenkét éves vagyok. Ha visszaemlékezünk régebbi korokra, mindig megvoltak az éppen aktuális meg nem értett produkciók. Voltak három akkordos, két akkordos iszonyatok. Most ez van, ami van, és szerintem ez hozzátartozik a fejlődéshez. Nincs nekem semmi bajom velük. Az persze igaz, hogy nem hallgatom. Egyetlenegy bajom van, de az sem az énekesekkel kapcsolatos, hanem egynémely zenei szerkesztővel. Azokkal, akik egy picit sem törekednek arra, hogy lehetne azért a zeneibb zenével is foglalkozni. Tizenkét éve „létezem” a hazai zenei életben, és úgy érzem, hogy mellettem elfér minden más műfaj is. A számaimmal kapcsolatban úgy gondolom, hogy azok, akik nem igazán érzelmi beállítottságúak, könnyen rámondják, hogy „habos”. Pedig ez nem így van. Sosem írtam „zöld a fű és kék az ég” dolgokat. Úgy hiszem, hogy mindig a mával foglalkozom, a mai ember érzelmeivel, gondolataival. Tévhit az, hogy én állandóan szerelmes dalokat írok. Érzelmes dalokat, az igaz. A lelkekkel foglalkozom. Ha erre az érdeklődés megszűnik, akkor nagy baj van. Akkor a világ is átalakul valami cybervilággá, és az gáz. Ez a fajta igényesség – tehát az olyan zene, aminek valami mondanivalója van – szerintem továbbra is kell, hogy legyen.

Két fiatalabb fiával, Adriánnal és Szebasztiánnal. Szép gyerekekhez két szép szülő kell – vallotta Jimmy / Czerkl Gábor

– Hogyan készülnek a dalai?

– A dalaimat én írom és én is hangszerelem. Van egy szerzőtársam, akivel évek óta együtt dolgozom. Ő Kaszás Péter.

– Hogyan viseli a külsejét ért kritikákat, viccelődéseket?

– Nem foglalkoztat. A külsőmmel sosem voltak gondjaim. Mindig imádtam a gyönyörű nőket. A szakmában is tudják, hogy régebben – ezalatt a fiatalabb éveimet értem – csak kifejezetten szép lányok szerepeltek az életemben. Van a férfiaknak egy rétege, a Quasimodo–típusúak, akik, mert babájuk vagy feleségük a dalaimat szereti, dühösek rám – és hát a féltékenység nagy úr. 182 centi magas srác vagyok, akiről az utóbbi időben is megjelentek kifejezetten jó képek. Nem hiszem, hogy ezt magyaráznom kellene.

– Mennyire elégedett a külső és belső tulajdonságaival?

– A külsővel kapcsolatban egyértelmű, hogy nem vágytam soha másra, hiszen szerintem úgy jó, ahogy van. Erről tanúskodik az életem és pár hölgyemény szíve. Sokan ismerik a gyermekeimet. Csak meg kell nézni őket! Hiszek abban, hogy az igazán szép és helyes gyermekhez két szép szülő kell. A belsőmről az a véleményem, hogy éppoly tiszta, mint három gyermekemé. Az évek persze hagytak nyomokat rajtam is, kicsit idegessé tettek, néha úgy érzem, kezeltetnem kellene magam. Néha túlfűtött vagyok, még tanulnom kell higgadtabban kezelni a dolgokat.

– Miért nevezik Önt a Királynak? Mi ennek az oka?

– Nézze, ez nehéz kérdés! Miért nevezik így Michael Jacksont? Elvis Presley mitől volt az? Magyarországon miért ne lehetnék én az?

– Mivel tud többet zenésztársainál?

– Nem hiszem, hogy ez erről szól. Azok számára vagyok csak több, akik szívből mondják, és így is érzik. A műsoromban persze kipróbáltam, hogy mitől tudok többet, mivel tudok többet, egyáltalán többet tudok–e. Ezt eldönteni nem az én pozícióm. Ez mindig a közönség feladata. Ők döntik el, hogy kiből legyen sztár. Én ezt a döntést teljes mértékben tiszteletben tartom. Attól, mert én a fürdőszobámban azt hiszem. hogy valami baromi jót alkotok, de emellett a kutyának sem kell, attól még nem hiszem el, hogy sztár vagyok. Vagy attól, mert előadóművészi diplomám van, attól még nem vagyok sztár. Persze ezzel kapcsolatban van egyfajta megmérettetés, ami valamilyen szempontból objektívnek mondható. Ez pedig az, hogy ki mennyi lemezt ad el. Az pedig tény, hogy hosszú évek óta én adok el a legtöbbet. Itt kell megjegyeznem, hogy nem mindent én mondok magamról, amit hallani lehet, hiszen ott van egy kiadó, egy TV, ami foglalkozik az imázsommal.

– Mit tekint eddig legnagyobb sikerének pályafutásában?

– Talán azt, hogy ami szakmai közönségdíjat meg lehet kapni, azt én mind meg is kaptam. Van, amelyiket duplán. Persze azt is mondhatom, hogy évek óta platina– és gyémántlemezeket készítek. Azt, hogy a közönség évek óta a Jimmy–kazettákat veszi a legjobban. De nem feltétlenül ez. Hanem sokkal inkább ennek a hozadéka. Az olyanok, mint például, hogy tudjuk mindannyian, hogy ezek nem olcsó dolgok, és azt is, hogy manapság hogy élünk. Tudjuk azt, hogy egy családnak ma sokkal nagyobb gondot okoz egy egyszerű bevásárlás, mint akár csak öt–nyolc éve is. Mindemellett mégis megveszik a nevemmel fémjelzett hanghordozókat, melyek ára négyezer forint körül mozog. Az ilyen dolgokat értékelem sokra. Meg az olyasmit, hogy eladott karácsonyi lemezem példányszáma már a megjelenése napján aranylemez fölé ment. Az ilyesmire úgy érzem, joggal lehet büszke az ember.

– Mi a véleménye televíziós tevékenységéről, vannak–e műsorvezetői, színészi ambíciói?

– Nem igazán műsorvezetőnek éreztem, érzem magam, hanem inkább egy buli házigazdájának. Remélem, a képernyőn is lehetett érzékelni, hogy nem lihegtem túl az agyamat, nem feltétlenül dumáltam órákon keresztül. Azt sajnálom, hogy az anyagi keretek szűkösek voltak. Sokkal több kollégát szerettem volna meghívni a műsorba, de – nehéz ezt elmagyarázni -, arról van szó, hogy a szűkös anyagi keretek miatt „nem volt a pofámon bőr” ahhoz, hogy a kollégákat egy ilyen jellegű élő műsorba ennyiért elhívjam akkor, amikor tudom, hogy ide új dalokat kell hozni, és rengeteg munka van vele. Ehhez képest kétfilléres volt a gázsi, amit kissé megalázónak éreztem. Ezért nem tudtam folytatni ebben a formában tovább. Azt már az első pillanatban kifejtettem, hogy én nem médiasztár, hanem zenész, előadó vagyok. Erre születtem, erre teremtett a „jó isten”, ehhez értek.

– Hogyan tovább? Mik a közeljövőre vonatkozó tervei?

– Nemrég jelent meg a könyvem (Nemcsak dalban mondanám – a szerk.), így ismét teljes energiával a zenébe vethetem magam. Tervben van egy, az idei évben induló egyórás műsor, az eddigiektől merőben más feltételekkel, hiszen szeretném, ha a munkatársaim olyan pénzt kapnának, amilyet megérdemelnek. Kihangsúlyozom azonban, hogy nem mindenáron kell ezt elindítani. Én nem törekszem médiasztárságra. Sajnos az előzőekben majdnem egyedül kellett elénekelnem azt a harmincöt percet, az előbb említett okok miatt. Egyszerűen tényleg nem volt bőr az arcomon ahhoz, hogy két fillérért hívjak meg előadókat. Ráadásul nem is lehetett, csak egyet. Elég későn is volt. Szinte mindig én zártam a Vigadót. Ehhez képest szerintem az az 1,5–1,6 millió néző, az nem „pite”, szokták volt mondani. Tehát összességében teljesen elégedett vagyok, és úgy érzem, nem vallottam kudarcot. Nagyon sok múlik azon, hogy mennyire tudjuk megtisztelni a kollégákat, akik eljönnek a műsorba. Nem vagyok egy „k.rva” típus, amennyiben meg tudunk egyezni – itt a pénzre gondolok és nem a saját pénzemre –, akkor ugyanazon a csatornán fog folytatódni a szereplésem.

– Boldog–e a magánélete?

– Hála a Jóistennek, igen. Közel húsz éve élek a nejemmel. Nagyon szeretem őt. Három gyönyörű szép fiam van. Abszolút elégedett vagyok. Ezt mondom ma, és szeretném ezt mondani az idők végezetéig.

Edit asszonnyal a budai várban. Két évtized után is imádta a feleségét / Ringier

Fotó: Czerkl Gábor

Forrás: Blikk / Frisshíreink portál

Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!