Cserhalmi György: „Erről nehezen beszélek, mert még mindig fáj” – exkluzív interjú

Hogy néz ki egy átlagos napja?

– Mint bárki másé, el kell keserítenem, nincs benne semmi érdekes. Reggel kelek, amikor kelek, iszom egy kávét, reggelit készítek, majd elmegyek a boltba, befizetem a számlákat, ebédet főzök, és délre készen is vagyok mindennel, amit egy háziasszony szánhat magának. Délután a barátaimmal találkozom, vagy olvasok, most épp Budapest ostromáról olvastam egy könyvet, és egy a tanácsköztársaságot megelőző időszakot bemutató Magyarországról szóló könyvbe, szóval inkább a történelem érdekel, a szépirodalom és a hírek nem. Írom a naplómat is, hát így telik egy napom. Ha az unokáimmal vagyok, akkor teljesen más.

Jó nagypapának tartja magát?

– Hogy mondjam… Szeretnék jobb lenni! Jó lenne, ha a nyakamba tudnám ültetni őket, amit most nem lehet, de lassan talán igen. Próbálok minél több időt velük tölteni. Ha nálam vannak Kékkúton, akkor nincs mese, reggel fél hét körül kitúrnak az ágyból. Mindig Gazsi jön először, utána Lenke, kakaót iszunk, játszunk.

Önnek milyen volt a kapcsolata a szüleivel?

– Jó, és azért különösen hálás vagyok nekik, hogy nem volt direkt nevelési elvük, szabad kölyök voltam. Rengeteget dolgoztak, a nagyszüleimmel voltunk sokat, ők pedig nem kértek számon. Az egyetlen szabály az volt, hogy este imádkozni kellett, ezt még most is tartom, mert ha nem teszem, a nagyanyám visszajön és felpofoz (nevet). Nekem sem voltak elveim a nevelésben, hagytam, hogy a gyerekem neveljen engem, és jól jártam vele. Örültem, amikor a lányom, Sára úgy döntött, hogy filmrendező lesz, főleg, mert akkor még azt lehetett hinni, hogy ebből meg lehet élni. Van tehetsége hozzá, viszont azt elhatároztam, akármi történik, én nem veszem fel a telefont, és nem beszélek senkivel, nem kilincselek érte. De ezt nem is várta el.

Cserhalmi György / Fotó: Pozsonyi Zita

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléke?

– Amikor a nagyapám bemutatott Istennek. Hat- vagy hétéves lehettem, éjjel horgásztunk, hajnalban pedig, ahogy megéreztük a friss kenyér illatát, indultunk el a partról. Bementünk a pékségbe, a hónunk alá csaptuk a forró kenyeret, és vittük a többieknek. Az egyik ilyen alkalommal nagyapám azt mondta, „Na most megmutatom neked Istent”. Lehajolt egy fűszálhoz: “Itt van”. Majd rámutatott a suszterbogarakra, a nádra, a Balatonra, és azokra is ezt mondta. Volt a közelben egy templom, rámutatott, majd azt mondta, ha bemegyek oda, akkor Isten bejön velem. Meghatározó élmény volt, ennek ellenére nem vagyok hívő, nem járok templomba, egyszerűen csak rám ragadt az egész. Ha imádkozom, sem alkudozom, nem kunyerálok, azt marhaságnak tartom, az unokáimnak szoktam jókat kívánni.

Sok történetet mesélt már a fiatal éveiről, amelyekből úgy tűnik, balhés természetű volt…

– Nem kerestem a bajt, valahogy kölcsönösen találtuk meg egymást (nevet). Kár erről beszélni, mert én nem kezdeményeztem soha, de ha balhéra került a sor, sosem menekültem.

Három hónapot ült börtönben a hatvanas években. Akkor sem kereste a bajt?

– Nem én tehetek róla, hogy a rendőrök meg akartak verni, végül pedig máshogy lett: én vertem el őket. Négyet vagy ötöt, így hatóság elleni erőszakért tárgyalás várt rám, amit előzetes letartóztatásban kellett kivárnom. Hárman voltunk egy zárkában. Zolika, aki Nyíregyházán kipakolt egy ékszerboltot, másnap reggel Zalaegerszegen kapták el, mindezt a hetvenes években. Nem is értem, hogyan jutott el egy éjszaka alatt olyan messzire… A másik Eszter úr volt, a házmester. Lakott náluk egy balhés család, amelyre rendőrt hívott. Ők megfenyegették, ha kijönnek, elbánnak vele. Eszter úr egy pápai étteremben volt, ott találták meg a dühös lakók, akik rátámadtak, ő meg a férfit alumíniumvillával megbökte, és ahelyett, hogy eltört volna, két borda között eltalálta a szívét. Ezekkel ücsörögtem ott három hónapig. Nem volt marha jó, de ki lehetett bírni. Amikor jött az orvos, akkor volt jó sorom, mert szeretett konyakozni, kivitt a cellából, és délután jól berúgtunk (nevet). Horváth Balázs volt az ügyvédem – aki később belügyminiszter lett – végül felfüggesztett börtönbüntetést kaptam.

Amikor csak teheti, nem Budapesten, hanem Kékkúton van, most mégis a fővárosban találkoztunk.

– Volt egy nyolc-kilenc napos kúra, gatyába rázták a derekamat. Magas a fájdalomküszöböm, de ez nagyon fájt. Persze mindent megtettem érte az életben, hogy fájjon, de talán javul, és akkor visszamehetek.

Jobban szeret a Balatonnál lenni?

– Részben Révfülöpön nőttem fel, sok minden köt oda. Csavarogtam a környéken, megláttam egy házat, bementem, megkérdeztem hogy eladó-e, és azóta az az otthonom. Amikor beérek Balatonudvariba, már elengedem a kormányt, az autó odatalál magától. Az ott a világ! Nagyon szeretem Budapestet, különösen azt a kerületet, ahol lakom, de nagyon zsúfolt lett, én pedig nagyon öreg, ez a kettő pedig sok együtt. Kékkút egy pici falu, mindenki ismeri a másikat, bekopognak reggel a szomszédok ha nem látnak, hoznak kávét, gyümölcsöt, aranyosak az emberek.

Ott jobban megy a naplóírás is?

– Ez fura dolog, mert csak akkor írok, ha az első mondat lendületet ad. Ha azt érzem, hogy elfáradt egy mondat, akkor abbahagyom. Nem akarok kérkedni, de kiadók jelentkeznek, és látatlanban azt mondják, hogy kiadják. Tíz oldalt már elküldtem, várják a többit, de én nem vagyok író, nem ebből élek. Ismerem azokat az életrajzi könyveket, amiket a kollégák tollba mondanak, de ezek nagyon lyukas történetek. Én azért írok, hogy legyen valami, ami csak az enyém. Majd a lányomra hagyom, ő pedig azt csinál vele, amit akar.

Nemrég Életműdíjat kapott a Színházi Kritikusok Céhétől. Örült az elismerésnek?

– Ledolgoztam ötven évet ebben a szakmában, és egy életműdíjhoz meg kell öregedni, hát most megkaptam. Számomra egyáltalán nem fontosak a díjak. Persze ez más, mert szakmai, de az igazi elismerés az, amit a színészek adnak egymásnak.

Milyen színésznek tartja magát?

– Lehetett volna jobb is meg rosszabb is, ennyi a hozzáfűznivalóm. Sohasem gondolkoztam rajta, mert nem kellett. Persze jó, hogy van ilyen visszajelzés, hogy mit gondolnak az emberről, de ennyi. A díjak fontosak, de csak aznap, másnap már hétköznap van. Ismerek nagyon jó színészeket, akik semmit sem kaptak, pedig megérdemelnék. Az én nagyrabecsülésemben ezek nem számítanak. Annyira el van sz*rva ez a része a dolognak, hogy ezek a díjak díjacskákká válnak. Ha azt mondanám, hogy odaadom a lakáskulcsomat, menjen be, semmit nem találna, ami egy színészre utal, a díjak sincsenek kitéve. A Kossuth-díjam sincs meg, már rég elajándékoztam Bachman Gábor építész barátomnak, mert mindig sírt, hogy neki nincs. Aztán később kapott, de nem adta vissza az enyémet (nevet).

Munkásságát számos díjjal jutalmazták már / Fotó: Ringier

Ha a díjak sincsenek kitéve, akkor ön nem is hiú?

– Van hiúság bennem bőven, például nagyon utálom ezt az elesett állapotomat, és ha más nem is, untig elég ha én látom. Sportolóként kezdtem ezt az egész világot, minden ment, én ahhoz mérem az életemet, és ahhoz képest most baromira nem működöm. De van esély a javulásra, és el is érem.

Nem hiányzik önnek a munka, a színpad?

– Nem különösebben. Akkor jó játszani, ha az ember minden képességének birtokában van a játékhoz, mindent tud. Az még odébb van. A színház világában is nagy változások vannak, az egész keresi a helyét, akárcsak az emberek. Sokan hiszik, hogy a pénz az tehetség, pedig a pénz az elgurul. Nem mindenki tudja, hogy mi a jó színház, de van aki legalább törekszik rá. Nem akarok dicsekedni, de rohadt sokat dolgoztam, több mint kétszáz filmet és nagyjából ugyanennyi színházi darabot csináltam. Milyen jó lenne most azért dolgozni, arra keresni, hogy bejárati ajtót vegyek, mert az azt jelentené, hogy még nincs, mert fiatal vagyok, de már nem ez a helyzet. Anno tüzelőre kellett keresni, sőt, a főiskolai évek alatt télen a pályaudvaron éjjel pakoltuk ki a vagonokat, hogy legyen pénzünk. Négyszáz forintot kaptunk egy éjszakáért, a hatvanas években az nagyon jó pénz volt. Az utóbbi négy év üzenete pedig az: tedd le a segged, nem kell mindig menni. Jó érzés arra ébredni, hogy nem kell este színpadra mennem, megtanulni hetven oldalt, lehet felelőtlennek lenni, ez azért kicsit felemelő. Nem is kicsit. Nagyon ki lehet bírni ezt az állapotot, de a szakma még érdekel, nem égtem ki, nincs is rá esély.

És a tanítás?

– Azt nem engedem el, szeptembertől lehet, hogy lesz valami, felkértek, hogy tartsak pár kurzust, de erről még nem beszélhetek. Jó látni olyan fiatalokat, akiknek még terveik vannak a szakmában, amit nekem hamu fed, az nekik lánggal él. Piszok sok tehetséges fiatal van ma, jobbak, mint mi voltunk, de semmilyen lehetőségük nincs, teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Sok diákom kérdezi, hogy érdemes-e külföldre menni. Én is játszottam Németországban, Olaszorszország, a cseheknél, nem volt rossz, de a színészet hazai műfaj. Lehet kalandozni, álmodozni, de oda kell születni. Akik kimennek, pár év múlva hazajönnek. A hölgyek különösen nehéz helyzetben vannak, mert ahogy elmúlik a hamvasság… rettenetesen kegyetlen játék ez. Ha harmincéves koruk körül nem tudnak megkapaszkodni, akkor nagy baj van. A férfiak esetében más, nálunk ötven a határ, de ez köszönhető annak is, hogy korosabb férfi szerepből több van, ami nem csoda, hiszen a darabok többségét férfiak írják.

Visszatérne a színpadra / Fotó: Ringier

Felesége, Erzsébet kilenc, ön pedig tízéves volt, mikor megismerték egymást. Hogyan találkoztak?

– Az a csoda, hogy hogyan nem (nevet). Pestre jártam hétvégente a nagyszüleimhez, ő pedig egy utcányira lakott, de akkor még nem találkoztunk. Majd Debrecenbe költöztünk, mert anyám oda szerződött. Ők is, két házzal odébb, a feleségem pedig a legjobb barátommal lakott egy udvarban. Így találkoztunk. Mindig szerelmesek voltunk egymásba, tulajdonképpen ez egy gyönyörű történet.

Gondolom a hölgyrajongókat sosem érdekelte, hogy ön házas…

– Nagyon sok levelet kaptam anno, a színház portáján vártak a borítékok, volt, hogy egyszerre harminc. Maradjunk annyiban, hogy nekem nem kellett magamnak írni a leveleket. Sőt, előadás után megvártak a hölgyek. Negyvenéves korom után ez kezdett elmúlni, de azért még most is vannak levelek. Édes asszonyok írnak, akik elveszítették a párjukat, és azt gondolják, hogy ne legyünk egyedül. Nincs sok esélyük.

Mit köszönhet a feleségének?

– Ilyet ne is kérdezzen… Hogy mit köszönhetek? Mindent! Nem tudom hogy lehet fokozni, ragozni. Mindent is! Erről nehezen beszélek, mert még mindig fáj…

Ön rendezte egy diákja előadását, amely Esterházy Péter művéből, a Tizenhét hattyúkból készült. Úgy tudom, ennek külön története van.

– A diákom, Péteri Lilla választotta ezt a regényt, én pedig sorsszerűnek éreztem. Péter akkoriban volt beteg, amikor a feleségem, a kórházban egy folyosón voltak. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem, hogy nemsokára összeköltözik vele, én pedig akkor nem értettem, hogy miért tennék őket egy szobába. Utólag már tudom, hogy ő akkor arra gondolt, felmennek a mennyországba. Akkoriban én már gondolkoztam, hogy mi lehetne méltó emlék Péter életművéhez, aztán Lilla hozta a regényt, így jött a Csokonai Lili álnéven írt mű.

Esterházy Péter író művét rendezte utoljára / Fotó: Ringier

Jó kapcsolata volt Esterházyval?

– Nem voltunk kifejezetten jóban, volt egyfajta nexusunk, és egy kicsit haragos időszak a részemről. Egyszer tartott egy felolvasó estet, ahová elvittem a lányomat, hogy lásson egy világklasszis írót. Utána szerettem volna bemutatni neki, de Péter nagyon elfoglalt volt, én meg felsültem a gyerek előtt. Később nem túl kedves hangnemben megírtam ezt a történetet Élet és Irodalomban. Évek teltek el, amikor egyszer összeakadtunk egy kocsmában, ott ücsörgött írókkal, majd odajött hozzám, hogy szeretne beszélni. Megkérdezte: “Akkor most szent a béke?” Részemről az volt, de Sára végül sosem találkozott vele. Péterrel ugyanazt a betegséget kaptuk el. Nem tudom ő milyen módszert választott, de én megtanultam, hogy mit nem szabad: nem szabad magányosnak lenni. Az egész okoz valamiféle pánikot, amiről azt hiszi az ember, hogy egyszer legyőzi, de nem, mert minden reggel gyomorszájon vágja, és idő kell ahhoz, hogy a reggeli zuhannyal azt is lemossa magáról. Én akkor felállítottam egy elméletet, miszerint én nem tudok küzdeni a rák ellen, az az orvosok dolga. Én az életemért tudok küzdeni, de azért baromira, és abba senki ne szóljon bele, hogyan teszem. Ma már nincs ott az a pánik, ehhez lélek kell és hatalmas mázli.

Megbánta, hogy a nyilvánosság előtt beszélt a betegségéről?

– A nővéremnek kellett igazat adnom – aki pszichiáter – miszerint erről nem kell beszélni. Igazság szerint, miután megjelentek a cikkek, elszégyelltem magam, de annyian rákérdeztek, hogy muszáj volt valamit mondanom. Mindennap temettek valahol, és el kellett mondani, hogy eszem ágában sincs meghalni. Sokan arra hivatkoznak, ha ismert emberként beszélünk a bajról, akkor az erőt adhat, jó példát mutathat másoknak, de nem hiszek ebben, mert mindenki és minden betegség más.

Van bármi, amit máshogy csinálna az életében?

– Igen is meg nem is. Biztos lenne, de nem tudnám máshogyan, van egy csomó dolog, amit piszok rosszul intéztem, de nem tudok változtatni ezen. A dolgok azért történnek úgy ahogyan, mert úgy kell lenniük. Nem tudom megállítani az időt, vagy visszamenni, ezért arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy hová utaznék vissza, ha lehetne. Nagyon sokszor voltam nagyon boldog, és bár nem tudom, hogy a boldogság hol lakik, néha csak úgy megjelenik, beköltözik hozzám, ott van pár percig, és akkor az jó. Van egy kép az ágyamnál, ha fölkelek, azt látom meg először. A két unokám van rajta, még nagyon kicsik a fotón. Ahogy az a négy gyönyörű szem rám néz, az egy nagy üzenet. Na ilyenkor mindig boldog vagyok.