Bár Cserhalmi György, színész fél évtizede nem állt már színpadon, munkásságát idén három díjjal is elismerték: a Radnóti Miklós antirasszista díj mellett a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját és a Hazám-díjat is átvehette 2022 folyamán.
A művész interjúban számolt be arról, mi történt vele az elmúlt évek alatt, illetve milyen tervei vannak a közeljövőre vonatkozóan.
Cserhalmi György a Magyar Narancs számára nyilatkozott arról, hogy érzi magát, mi történt vele az elmúlt időszakban, és készül, mi van még a bakancslistán. A színész még nem érzi, hogy a pályája lezárult volna, de egyelőre lábadozik. Még bottal jár az öt évvel ezelőtti műtétsorozat óta, amikor a térd- és gerincproblémával is kezelték. Ha a botot már eldobhatja, akkor gondolhat majd a nagy visszatérésre.
Utóbbival kapcsolatban még határozott elképzelései nincsenek, de az biztos, ameddig nem tudja a maximumot nyújtani, addig nem szeretne a világot jelentő deszkákra állni. Ebben nem csak a mozgásszervi problémái akadályozzák, hanem a vokalitása is, mivel a kezelések miatt bármikor elmehet a hangja. Ezzel a rizikóval sem hajlandó számolni. Emellett érzi, hogy a művészete átalakulóban van, és még nem tudja pontosan, milyen színészként áll majd újra a közönség elé: e változásban a felesége halálos ágya mellett eltöltött egy év is jelentősen közrejátszott.
Cserhalmi György az Élet és Irodalomban publikált régebben, jelenleg pedig a jegyzeteit, naplóit rendszerezi a lányának, Sárának dedikálva, mivel szeretné, hogy az életével kapcsolatban a gyermeke első kézből értesüljön, akár a múltról, akár a jelenről van szó. A feljegyzéseket pályája kezdetétől írja, s a naplózást a mai napig sem hagyta abba. Ez utóbbi igazi kincsesbánya, amely akár 50 évnyi betekintést enged a humoros, ironikus gondolatok világába.
„Van egy velem született hajlamom az iróniára, ez ment meg a nyafogástól is. (…) Rendszeresen megkérdezek másokat is a kortársak közül, akik ott voltak, hogy ők hogyan élték meg az adott helyzetet, és kiderül, ott sem voltak vagy nem is úgy történt. Egészen döbbenetes figyelni, kinek mi fontos egy történetben. (…) És a leglidércesebb az nézni, hogy sokaknál lehetett tudni, meg is tippeltem, mi lesz a vesztük” – mesélte Cserhalmi.
Arról pedig, kit tartott nagy mesterének, Cserhalmi György úgy nyilatkozott, Latinovits és Gobbi Hilda hatottak rá a legjobban. A színésznő megmutatta, „hogyan lehet mindenestől ott” – mondta.
A múltbeli fellépéseket nem szokta, nem tudja visszanézni, így elég nehéz elmerengeni, milyen is volt „akkor”, de nem lehetetlen. Otthon nem őriz felvételeket, a színházi archívumokat a szocializmusban megtizedelte a cenzúra. Ezzel kapcsolatban a 70-es években a filmgyárban szólt vissza csípős hangnemben egy párttitkárnak, méghozzá plénum előtt. Lehülyézte az elvtársat, aki közhumor tárgyává vált, de már akkor sem mertek tenni ellene semmit sem. A jelenlegi helyzetet még nem látja sötéten:
Évi négymillió jegyet adnak el. (…) Erős az igény még mindig a szabad színházra. És amelyik színház nem szabad, azt elkerülik, elutasítják.
Cserhalmi György szerint a növendék színészek szerencsések, hogy ebben a korban élnek, és végignézhetik, mi megy jelenleg a szakmában: „Ez egy zabigyerek-kor: ez a korszak olyan, mintha a harmincas évek frigyre lépne a hatvanas évekkel. (…) A fiataloknak el kell gondolkodniuk azon, hogy engednek-e majd még egyszer maguk köré egy ilyen világot kiépülni”.
A kilátások borúsak, olyannyira, hogy szép jövőt jósolni a jelenlegi politikai helyzetben nem is merészelne.
„A lényeg abban van szerintem, hogy itt mindenki korrupt. Az ellenzék is. (…) Minden nap elmondják, mennyit dolgoznak, de nincs látszata. Amikor mi, színészek dolgozunk, az látszik. (…) Hogy néhány szellemi bugris most tombol, attól a szakma még nem fogja összeszarni magát” – jegyezte meg, majd így folytatta:
Ami pillanatnyilag van, az valóban gyalázat.
Nem tudjuk, mi a jó színház, de sokan törekszünk rá” – fakadt ki a színész.
A pályájából nem emel ki egyetlen időszakot sem, mint a csúcs- vagy mélypontot. Mindig a maximumot nyújtotta, mert nem szerette volna „átnyaralni az estéket”. Örömét lelte a színpadon és a családjával töltött percekben egyaránt, és nem vágyott arra, ami nem volt az övé. Mindig csak annyit akart elvenni, ami neki járt.
blikk
