Október hetedikén, azaz a mai napon ünnepli nyolcvanadik születésnapját Halász Judit.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő és énekesnő dalain generációk nevelkedtek, és a hangja mai napig belengi a gyerekszobákat. Legyen szó a Micimackóról, a Bóbitáról, vagy a Sehallselát Dömötörről, ezek olyan kapcsot jelentenek emberek százezrei közt, melyeket sohasem lehet elszakítani.
Halász Judittal születésnapja alkalmából a Life.hu készített interjút.
A művésznővel beszélgettünk a világháború árnyékában töltött gyermekkoráról, a nagyon korai pályaválasztásról, a hosszú házasság titkáról, Micimackó megszületéséről és arról, mit kér az emberektől a születésnapjára?
A második világháború alatt született, és mégis, bármikor beszél a gyerekkoráról, úgy írja le, mint egy csodás időszakot. Az évek szépítik meg az emlékeket?
– Az édesanyám, a nagynéném és a nagyszüleim vigyáztak rám, és mivel én voltam a családban akkor az egyedüli gyerek, minden szeretet felém irányult. Rengeteget foglalkoztak velem, fantasztikus történeteket meséltek, verseket mondtak és természetesen sokat játszottam azokkal, akik otthon maradtak. Ennél többről, mint a figyelemről és a szeretetről nem is álmodhat egy kisgyerek. A szörnyűségekről, a valóságról én csak évekkel később szereztem tudomást.
– A családom férfitagjait szinte egytől egyig elvitték harcolni, az édesapámat ráadásul a Don-kanyarhoz, csak a két nagypapám maradt otthon, mivel ők az első világháborúban már megtették a magukét. Az egyikük egész életében viselte a háború következményeit, ugyanis fejlövést kapott és olyan helyen találta el a lövedék, hogy megbénult a lába, bottal kellett járnia. De én ezekből semmit sem érzékeltem, mert óvtak, féltettek, vigyáztak rám. Ezért mondom, hogy a viszontagságok ellenére mégis csodás gyermekkorom volt.
Az egykeséget, ami sokak személyiségét meghatározza, ezek szerint sosem tudta megélni, hiszen soha nem volt egyedül.
– Mindig foglalkozott velem valaki. Rövidesen persze bővült a család, megszülettek az unokatestvéreim, de mivel én voltam az első, úgymond a főunoka, azt hiszem, hogy mindvégig kiváltságos volt a helyzetem. Az összes többi gyereket is ugyanúgy szerették, de titkon azt éreztem, hogy én mégis picit többet jelentek a családnak. (nevet)
Ez önnél is így van?
– Az első unokám születése fantasztikus élmény volt, a másodikon meglepődtünk, a harmadikon pedig csak csodálkoztunk, hogy ilyen gyorsan jöttek egymás után. Másfél-másfél év van közöttük, és emiatt a legnagyobb nem sokáig élvezhette mindazt a jót, amiben egy első unokának része lehet.
Az életében meghatározó két hosszú kapcsolat. Jóban és rosszban kitart nemcsak a férje, hanem a Vígszínház mellett is, ahol már 57 éve a társulat tagja. Mondhatjuk, hogy ezek alapján az ön számára a hűség fontos erény?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha sikerül jól választanunk és megtaláljuk azt a helyet, vagy személyt, akivel szeretetünket, gondunkat, örömünket meg tudjuk osztani, ahol élni tudjuk az életünket, akkor nincs okunk változtatni. Jönnek persze olyan pillanatok, amelyek próba elé állítanak minket, és egy hosszú kapcsolatban semmi sem egyformán szép és jó, vannak hullámhegyek és völgyek, lehetnek szünetek, de meg kell próbálni úgy alakítani a dolgokat, hogy minél kevesebb időt töltsünk lent, és minél többet fent. Ezért tenni kell, mert önmagától még semmi sem lett tökéletes.
Mi a titok?
– Erről egy egész hosszú beszélgetést lehetne folytatni, de azt hiszem, talán az érdeklődés és az egymás iránt érzett szeretet a legfontosabb. Mikor az ember úgy érzi, hogy ami a másiknak öröm, az neki is az, és ami a másiknak fájdalom, vagy bosszúság, az neki is ugyanúgy fáj.
Egyszer mégis megpróbálták elcsábítani, pontosabban áthívni egy másik színházhoz, ön mégsem ment.
– Engem Várkonyi Zoltán hívott a Vígszínházba, csodásan éreztem magam ott és máig hálás vagyok azért, amit tőle tanulhattam. Számomra ő volt a mérce és hittem neki, bármit is mondott. Egyszer adott egy rádióinterjút, ahol arról beszélt, hogy a színészeknek nagyjából öt évente váltania kell, mert kellenek az új impulzusok, az, hogy új rendezőkkel, új partnerekkel dolgozhasson, máskülönben megreked, nem fog tudni fejlődni.
– Nagyjából ezzel párhuzamosan kaptam jelzéseket és felkéréseket Marton Endrétől a Nemzetiből. Szerette volna, ha átszerződöm hozzájuk. Várkonyi fenti interjúját hallva elgondolkoztam, lehet, hogy nekem is változtatnom kellene? Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha így öt év után, ahogy ő is mondta, most máshol folytatnám? Nem felejtem el, amit ott kaptam tőle, mert olyan mérges lett, hogy utána hosszú mosolyszünet következett. (nevet)
De nem volt tartós ez az állapot.
– Hamar megenyhült, és amíg élt és vezette a színházat, remek előadásokban játszhattam, amelyeket ő rendezett. Sajnos nagyon korán eltávozott és utána senki sem volt képes betölteni azt az űrt, amit ő hagyott maga után a Vígszínházban. Olyan jó, és olyan hosszan jó már nem volt többé.
Várkonyi mellett van még valaki, akinek egy mondata nagyon fontos volt az első nyilvános megjelenésekor.
– Még főiskolás voltam, amikor az osztályunkból a lányokat felkérték, hogy játsszuk el az Esős vasárnap című film lányszerepeit. Gimnazista lányokról szólt a történet, és az én gyönyörű osztálytársnőim mellett féltem, hogy nem leszek elég szerethető a filmvásznon. Az első forgatási nap első jelenete után viszont minden megváltozott. Szász Péter (Bacsó Péter mellett ő volt az egyik dramaturg), aki Keleti Mártonnal együtt ott volt a felvételen, felkiáltott, hogy „Halászkám, te zseni vagy!” Persze én ettől szárnyakat kaptam. Nem gondoltam, hogy zseni vagyok, de azt igen, hogy jó vagyok, jó, amit csinálok. Ez elkergette a külsőm iránti aggodalmaimat is.
Azt, hogy jól csinálja, a díjak is mutatják.
– Jólesik minden elismerés, a dicséret és minden díj, amit kaptam, de egyiktől sem változtam meg, nem lettem más ember. Egy színész a díjak után sem érezheti magát többnek, jobbnak, de elismerést és biztatást kap, hogy közlései, gondolatai célhoz értek, hatottak, hogy jó úton jár. Magunkkal és a képességeinkkel kell tisztában lenni. Persze egymásról úgyis tudjuk, ki milyen színész, ki miben tehetséges, ki hogyan old meg egy szerepet. Ezért nagy jelentősége van azoknak az elismeréseknek is, amelyeket kollégák szavaznak meg egymásnak.
Szokták azt is mondani, hogy fontos a közönség elismerése. Valóban így van, mert, amíg egy díjat ki tudok tenni a polcra, a nézők kegyéért minden alkalommal újra és újra meg kell harcolni.
– Az évek múlásával megváltoznak a színjátszás követelményei, az egész stílusa, minden korszakban más a közönség, más a nézők elvárása, változik a világ körülöttünk és benne mi magunk is. Az embereket más érdekli most, másra fogékonyak, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Ehhez pedig tudni kell alkalmazkodni. Ugyanazt a darabot meg lehet csinálni új és új előadásban, más gondolatokkal és formákkal, más színészi módszerekkel, de egy előadást, akármekkora siker, szerintem nem szabad évtizedeken át játszani. A zenés darabokról nem tudok beszélni, ahhoz nincs elég tapasztalatom, és természetesen mindenben akad kivétel.
Ha már szóba jött ez a téma, most talán mindennél aktuálisabb lenne az Audiencia, amelyben ön alakította a nemrég elhunyt brit királynőt, II. Erzsébetet. Meglepődtem, amikor kerestem, hogy már nincs repertoáron.
– Nagyon sajnáljuk, hogy vége, de olyan sokan szerepelnek az előadásban, szinte az összes miniszterelnök megjelenik, akivel a királynőnek dolga akadt, hogy nagyon nehéz volt egy időpontra összeegyeztetni ennyi remek színészt. A Pesti Színház emellett a bőség zavarával is küzd, hiszen rengeteg előadásunk van, az esték száma azonban véges, így sokat, ha nagyon sikeres, akkor is csak egyszer-egyszer játszunk havonta. Az Audienciát én is nagyon sajnálom.
– Fontos szerep volt az életemben. Erős mondatokkal, releváns kérdésekkel, és megmutatta a királynő ritkán látott, igazi arcát is. Úgy tartotta, hogyha emberi lényként hétköznapi, az uralkodóként a legnagyobb erénye lesz. Talán ebben állt az ő népszerűsége is. Hitt benne, hogy amikor felvette a koronát, „minden földi hívságot levetett magáról, élete legfontosabb pillanata volt, még az esküvőnél, az anyaságnál is fontosabbnak tartotta, amikor fölszentelték”. Az uralkodásra hivatásként tekintett, egyfajta megbízatásként, és ezt az utat nagyon hamar kijelölte számára az élet.
Ebben mintha hasonlítanának is, hiszen az ön számára is nagyon hamar egyértelművé vált, hogy milyen irányban indul el az életben.
– Hatéves korom óta mondok verset, járok színházba és moziba, és amikor megtudtam, hogy a színészet az egy hivatás, foglalkozás, hogy lehet a színházban játszani, akkor elhatároztam, hogy én is ezt fogom csinálni. Minél több előadást és filmet láttam, néhányat többször is, annál erősebb volt bennem ez az érzés. Nem is tudnék mást csinálni. Szerencsém, hogy ennek a hivatásnak kicsit mindenhez köze van, ami engem érdekel, legyen az zene vagy képzőművészet, irodalom és költészet.
– Sokat járok kiállításokra, olvasok, de nemcsak irodalmat, hanem verseket, meséket is, és amikor azt hallom, hogy valaki szerint nincs szükség memoriterre, magyarul arra, hogy a gyerekek fejből megtanuljanak bizonyos verseket, akkor összeszorul a szívem. A költészet nagyon fontos, és vannak olyan versek, amelyeket mindenkinek tudnia kellene, mert összekötnek minket, ez mutatja, hogy nemcsak egy nyelvet beszélünk, de azonos a történelmünk, a fájdalmunk, az örömünk, és hogy sajnos vannak dolgok, amelyekből nem tanulunk, mert ugyanúgy fájt Petőfinek, mint József Attilának és kortárs költőinknek egyaránt.
Ebből a gondolatból eredhet, hogy a dalainak nagy része versfeldolgozás?
– Az elején ez nem volt ennyire tudatos, én csak szerettem volna énekelni. Összegyűjtöttük életem meghatározó dalait és történeteit, majd amikor kiderült, hogy a megjelent albumomat javarészt gyerekek hallgatják, akkor Bródyval támadt az az ötletünk, hogy készítsünk célzottan nekik szóló zenéket. Azt szerettem volna, hogy a gyerekek minél több verset megismerjenek és megtanuljanak, akkor talán megszeretik a költészetet, ami a magyar irodalom legértékesebb gyöngyszeme. Egy vers pedig sokkal könnyebben rögzül, ha dallamos, ha énekelhetnek hozzá.
– Példaképem a Micimackó volt, ami Karinthy magyar fordításában ugyanúgy szól gyerekekhez és felnőttekhez is, de kortól függően mindenkinek más a fontos, a mulatságos és a jelentős benne. Szerencsém volt. Egyrészt Bródy nagyszerűen ért a gyerekek nyelvén, másrészt találtam olyan kortárs költőket, akik maguk is kitűnően beszélik ezt a nyelvet.
Ha már a Micimackót említi, nagyon meglepett, hogy ezt egykor Koncz Zsuzsa énekelte, sőt nála jelent meg először, nem is önnél.
– Az egész a Négy évszak című tévéműsorral kezdődött, amelyből évente összesen csak négy adás készült. Tóth Erika volt a szerkesztője. Neki támadt az az ötlete, hogy készüljön egy dal Micimackóról a téli műsorba. Megkérte Bródy Jánost, hogy írja meg, engem pedig arra, hogy énekeljem. Megcsináltuk, leadta a tévé, de mindössze csak egyszeri alkalom volt, és ettől ez még nem lett sláger.
– Bródy viszont már akkor is dolgozott együtt Koncz Zsuzsával, akinek megtetszett a Micimackó, és egyszerűen megkérte, hadd tegye fel a saját lemezére. Így történt, hogy nála előbb jelent meg, mint nálam, de azon, hogy kié is végül a Micimackó, nincs köztünk vita. (nevet) A mai napig jóban vagyunk Zsuzsáva
Azt gondoltam volna, hogy gyerekeknek játszani könnyű, de több interjúban is elmondta, hogy ez nincs így. Mégis mivel lehet megfogni őket?
– Ha valaki komolyan veszi a gyerekközönséget, akkor kemény fába vágja a fejszéjét, ez ugyanis nehéz feladat. Fontos, hogy az ember megismerje a gyerekközönséget, ami nem megy egyik percről a másikra. A gyerekek nem úgy viselkednek, mint a felnőtt, aki beül a színházba. Meg kell tanulni őket. A legtöbb előadó ettől megijed, pedig „csak” azt kell elérni, hogy a lent ülők azt érezzék, hogy ők ugyanolyan fontos résztvevői az előadásnak, mint az, aki odafönn a színpadon mikrofonnal a kezében beszél, vagy énekel. Hogy ő nem másodosztályú szereplő, hanem fontos része az egésznek.
Hát… ez az, ami nem könnyű. De ha sikerül, egy felnőtt közönség sem tud olyan örömöt adni az előadónak!
Számomra ön olyan, mintha kicsit mindenki nagymamája lenne, mert generációk nőttek fel a dalait hallgatva.
– Eleinte az ország anyukájának mondtak, mára nagymamájává avanzsáltam. Előfordul, hogy megállítanak az utcán harmincéves fiatalok és olyan szépeket mondanak a dalaimról, arról, hogy milyen hatással volt a gyermekkorukra, hogy mindig meghatódom. Felnőttek és családot alapítottak azok az emberek, akiknek az első lemezeim készültek, és most ők, akik hallgatták a dalaimat, elhozzák a koncertjeimre a saját gyerekeiket. Ez egészen különleges élmény, más nekik játszani, mint csak a gyerekeknek, ezért már nemcsak a picikhez, hanem a szülőkhöz is szólok. Emiatt született meg A dal ugyanaz marad, amit Bródy olyan szépen megírt, hogy amikor először hallottam, majdnem én is elsírtam magam.
A megannyi koncert és gyerekeknek szóló előadások után maradt ereje, maradt szeretete a saját gyermekére?
– Hát persze! Arra mindig nagyon vigyáztam. Szerencsére nem volt ebből sohasem probléma. A fiamat néha elvittem egy-egy koncertre és láttam, hogy nagyon izgult értem. Ha új előadásom van, ma is mindig elhívom és elhozza a fiait, akik pedig már kamaszok és tudjuk, hogy az felnőtt szemmel nem könnyű életkor. (nevet)
Nem volt irigy esetleg arra, hogy mindenki kap önből, az ön szeretetéből, és nem csak ő egyedül?
– Nem, ilyesmi nem volt. Ő mindig tudta, hogy nekem ő a legfontosabb.
A fia is egyedüli gyermek, akárcsak ön. Jól olvastam, hogy a szülés körül voltak komplikációk?
– Komplikáció szerencsére nem volt, de három héttel korábban született, mint kellett volna. A Macskajátékot próbáltuk és már csak egy hét hiányzott a bemutatóhoz, mikor az orvos azt mondta, hogy le kell feküdnöm néhány hétre. Nem volt választási lehetőségem, és nem volt kérdés, hogy a gyerekemet választom, a bemutatót pedig más csinálta helyettem. Néhány hét elteltével visszavehettem Egérke szerepét és sok évig játszottam.
Rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie az élete során, akár az autóbalesetre, akár a betegségére gondolok, mégis úgy tűnik, sikerült megőriznie a jókedvét.
– Szörnyű, ha valaki szomorúan éli az életét, mert addig tart az élet, amíg az ember kíváncsisága és jókedve is tart. Nem lehetünk mindig boldogok, nekem sincs mindig jó hangulatom, de igyekszem ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, melyekből erőt tudok meríteni, amelyek feltöltenek energiával és ezekre összpontosítok. Ilyen a családom, ilyen egy jó színházi előadás, egy könyv vagy az utazás.
Vannak még tervei?
– A 18 és 80 között az a különbség, hogy fiatalon az ember még nagy terveket sző, és sokat szeretne elérni. Egy bizonyos kor fölött viszont már csak a napok a fontosak, hogy azokat úgy éljem meg, ahogy szeretném. Vannak terveim, de igazából nem szívesen beszélek egyikről sem, mert olyan változó a világunk, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap.
– A színház, remélem, még az életem része maradhat és koncertjeim is lesznek, a hagyományos karácsonyi koncertjeim a decemberi vasárnapokon a Vígszínházban például idén sem maradnak el. Most októberben megjelenik egy best of lemezem az első 15 év legismertebb és legnépszerűbb dalaiból, az eredeti felvételekkel, a Hungarotonnál. Azt a merész címet adtam neki, hogy MIÉNK A VILÁG. Ezeknek a daloknak a java része a kicsikhez szól és remélem, valóban övék lesz a világ!
Mi az, amit megtanult az élettől?
– Nevetségesnek vagy közhelyesnek hangozhat, de azt tanultam, hogy a figyelem és a szeretet a legfontosabb és ezeket minden gyereknek meg kell kapnia. Akire nem figyelnek, az elvész. Sok tehetség elkallódik, mert nem veszik észre, hogy mi rejtőzik bennük. A másik pedig az elfogadás és a nyitottság, és ha egyet lehetne kérni az emberektől, így a születésnapomra, akkor azt szeretném, ha megszűnne a gyűlölködés.
Sokféleképpen gondolkozunk, sokfélék vagyunk, mindannyian másféle életet élünk, és ha szeretni nem is tudjuk egymást, legalább ne gyűlölködjünk.
Forrás, fotó: Life / Frisshíreink portál
Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
