Kern András az elmúlt évtizedek egyik, ha nem a legnagyobb magyar színésze, aki jelenleg már csak a színházakban remekel a színpadon, ám a mai napig retteg, hogy megfeleljen a közönség elvárásainak. Annak idején a többi kollégájával együtt úgy vezették le a feszültséget, hogy elmentek cigarettázni és inni a Fészek Művészklubba.
A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja ma már nem filmezik, illetve a szinkronrendezést is abbahagyta, jelenleg csak a színháznak él, ám nem mindig érzi azt, hogy szereti a hivatását.
– Régen sem voltak lazábbak a nyarak, amikor még filmforgatásra jártam, mert épp divatban voltam a filmeseknél, vagy a szinkronrendezőknél. Ma már tulajdonképpen csak színházzal foglalkozom, illetve olykor egy-egy koncert is akad. Tulajdonképpen számomra a színház az élet, de sokszor tényleg nehéz. Márton Andris mondása, akivel Az élet mint olyanban játszom együtt, hogy háromnegyed hétkor nem jó színésznek lenni – jelentette ki.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész bizony már több évtizede a színpadon áll, ám mégis fél, ha a közönség előtt szerepel, ugyanis hoznia kell egy szintet és a szövegét sem ronthatja el. Ám amikor a tapsrend véget ér, háromnegyed tízkor, akkor minden teher legördül a válláról, sokkal felszabadultabbnak érzi magát.
– Amikor az ember meghajol, megtapsolják, esetleg sikere is van, akkor a szabadságérzet mellé egy kis jó hangulat is társul. Ez régen azt jelentette, hogy előadás után elmentünk a Fészekbe. Kicsit berúgtunk, elszívtunk úgy tíz cigarettát, és más tekintetben is vagányak voltunk. Most mindez úgy néz ki, hogy lejövök a taps után, kicsit nézelődöm, vizet iszom, aztán hazajövök és tanulom a másnapi előadás szövegét, mert az néha felejtődik már – árulta el Kern András, aki szerint ha egy színésznek neve van, elvárják, hogy hű is legyen hozzá. Tizennégy évesen, amikor a Ki mit tud? után kilépett az utcára, majdnem mindenki azt mondta: Andriskám! Ezután lett ő az ország Andriskája.
Tízévesen forgatott először egy húszperces kisfilmben, amelynek a főszerepére Kazán István rendező szemelte ki. A színészkedéssel nem volt gondja, hiszen már gyerekként is a lehető legtermészetesebben játszott, amit ma sem lát sokkal bonyolultabbnak. Mivel érdekelte a filmkészítés világa, így rendező szeretett volna lenni, csakhogy akkoriban nem indult ilyen szak, így színészetet tanult a főiskolán, amit nagyon szeretett.
– Jó volt a hangulat, és kedveltem a társaimat. Még ma is járok osztálytalálkozókra, ahol eszembe jut, hogy úgy éltem meg az iskolát, mintha kávéházi beszélgetéseken lennék. A társaimmal kezdtem parodizálni, utánoztuk a tanárainkat. A mai napig bennem vannak a tanáraim mozdulatai, rezdülései – emlékezett vissza a színművész.
Az Art7 oldalának adott interjújában azt is megosztotta, hogy a siker számára azt jelenti, hogy a közönség is meg lett szólítva az adott műben, illetve az is nagy örömmel töltené el, ha végre megtalálná az elektromos cigarettáját.
– Ha megtalálnám az elektromos cigarettámat, az nagy sikerélmény lenne. Persze az is jó, ha egy előadás után azt a visszajelzést kapom a közönségtől, hogy valamilyen módon meg lettek szólítva. Talán ezt akarja minden filmrendező, minden író, minden festő, zenész, fotós vagy riporter. Akik művészettel foglalkoznak, szólni akarnak valakihez – zárta le a beszélgetést a Hamis a baba egyik főszereplője.
Fotó: RAS-archív
Forrás: Blikk / Frisshíreink portál
Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
