Családtag volt. Kovács P. József a magyar televíziózás legendája, évtizedekig szinte minden este szerepelt a képernyőn. Tavaly betöltötte a nyolcvanat, ám ünnepről, meghitt pillanatokról aligha beszélhetünk, mert nem lehetett vele imádott felesége, Marietta, akit néhány éve veszített el. A mai napig népszerű televíziós Tihanyban él, visszavonultan, egyedül.

Tavaly március 15-én – megkoronázva a hosszú, csodálatos pályafutását – rangos állami kitüntetést kapott. Mit jelentett ez az elismerés az ön számára?

– Több, mint negyven évet töltöttem a kamerák előtt, többnyire élőben, elkerült a stressz, bár mindig up to date-nek, frissnek lenni nem volt könnyű. A tévézés mellett ezernél több irodalmi esten mondtam verset az Egyetemi Színpadon, Irodalmi Színpadon és az ország legeldugottabb kultúrházaiban. Mindezekért kaptam a Kazinczy-díj után a lovagkeresztet. A magas elismerés felemelő volt, sajnos a feleségem már nem osztozhatott az örömömben, pedig nélküle aligha tudtam volna a kihívásoknak megfelelni. De erősítette a lelkemet a kitüntetés.

A Híradóban. élvezte, hogy együtt él a világ hétköznapjaival. Kovács P. József több mint négy évtizedig volt a tévénézők mindennapi vendége és kedvence

Jól tudom, hogy a mai napig a vitorlázás szerelmese? Merthogy a magyar tenger, s ez a gyönyörű sport azt is életben tartja, akinek rengeteg fájdalom lakozik a szívében?

– Igen, a feleségemnek udvaroltam még, amikor a vitorlázás élményével megismerkedtem, ugyanis édesapja sí- és vitorlás edző volt. Egy kalózzal kezdtük a hajózást, aztán fokozatosan váltottunk egyre nagyobbra, volt egy 25-ösünk, Babar, az elefánt nevét viselte. Emlékszem lassú volt, de két gyerekkel igazán kényelmesen szeltük vele a vizet. Mostanában, pontosabban tíz éve már egy elektromos motorossal hajózom.

Kevesen tudják, de Tihanyban él, már a különleges hangulatú település az otthona.

– A Balatont, Tihanyt nem lehet nélkülözni. Ha egyedül maradtam is, barátok, unokák mindig elkísérnek a csodás magyar tengeren. De itt Tihanyban valóban otthonra, s már-már harmóniára leltem. A magányomban is megpróbálom megtalálni a mindennapok szépségét, örömét. A kutyámmal nagyokat sétálok, a hol nyüzsgő, hol csöndes, mediterrán hangulatú utcákon.

Egykori televíziós legendaként talán már nincs is ideje s kedve a képernyő elé leülni, hiszen a hely, ahol él, több, sokkal több élménnyel ajándékozza meg, mint bármilyen műsor. Egyáltalán néz még televíziót?

– A napi híreket válogatva nézem, inkább zenét hallgatok, vagy természetfilmeket csodálok. A televízió, mint olyan, már egyáltalán nem fontos az életemben.

Óvatosan kérdem: hogy van? Korábban átesett egy szívműtéten, majd szembe kellett néznie egy súlyos betegséggel.

– Ami a betegséget illeti: bízom az orvosaimban, vigyáznak rám. Erről most nem szeretnék többet mondani.

Tavaly betöltötte a nyolcvanat, de bármilyen betegséggel is küzd, bármennyire is belemart önbe az élet, fiatalos maradt. Sokan megirigyelhetnék a kisugárzását, az életenergiáját, a küzdeni tudását. Honnan az erő?

Mit is mondhatnék? Kell az erő, hiszen van feladatom: karbantartom tihanyi otthonom, szüretelek, mustot készítek karácsonyra a drága unokáimnak, fiam receptje szerint pedig lecsót vagy rakott krumplit készítek, ha meglátogatnak. Kikapcsolódásként a barátaimmal színházba megyek vagy vitorlázunk a horvát tengeren. Épp most jöttem meg onnan, szóval mindent megpróbálok elkövetni, hogy meghazudtoljam a koromat.

Egykori beszédtechnika tanára javaslatára jelentkezett a Magyar Televízióba, ahol bemondókat kerestek. Önt kétezer jelentkezőből huszadmagával választották ki. Negyven évig szolgálta a televíziót. Hogyan gondol vissza ezekre az évtizedekre?

– Első találkozásom a tévével még gimnazistaként történt, megnyertem egy országos szavalóversenyt, és bevittek a tévébe, ott láttam először kamerát, stúdiót. Valóban a beszédtechnika tanárom javasolta, hogy jelentkezzek. Amikor felvettek, még csak hetente kétszer, fekete-fehérben sugároztunk műsorokat. 1961-től gyakornokként alkalmaztak, majd 1962-től főállású bemondó lehettem. Együtt élni a világ hétköznapjaival, híreket mondani és részt venni a nézők tájékoztatásában, ez volt a legmegragadóbb ebben a munkában. Nem volt könnyű minden újévkor bejelenteni az árváltozásokat, de nagy élmény volt például együtt izgulni az első Holdat érő küldetés közvetítésén.

A családja büszke volt önre?

– Nagyon is! Szurkoltak nekem és biztattak az első pillanattól kezdve. Nem volt mobiltelefon, adás közben anyukámnak úgy üzentem meg, hogy jól vagyok, vagy sikeresen vizsgáztam az egyetemen, hogy a zakóm zsebéből hatalmas díszzsebkendőt húztam ki.

S ha már a fiatalkora került szóba, hogyan élte meg amikor osztályidegennek titulálták, ujjal mutogattak önre, és még a főiskoláról is távoznia kellett?

– Nehezen értettem, miért különböztetnek meg az osztályban munkás-paraszt-értelmiségi-egyéb-és végül osztályidegen kategóriák szerint, és miért nem kaphatok kitűnő osztályzatot, bármilyen jól feleltem. Nagyapám egy jászsági parasztgyerekből lett elismert szűcsmester, Rákosiék elvették mindenét, apámat miatta bűntették, és lettem én is ezért kiközösítve. A Színművészeti Főiskolán is félév után ezért nem minősítettek, és kerültem utcára év végén.

Dolgozott egykor parkettagyárban, az V. kerületi tanácsnál, és közben estin végezte a főiskolát.

-Tíznél több helyen alkalmi munkát vállaltam, és így „dolgozóként” simán bejutottam és végeztem el a Bölcsészettudományi Egyetemet.

A magányról, a gyászról nem nyilatkozik. Imádott felesége elvesztéséről sohasem beszél.

– Ez az én belső harcom. Ahogy korábban mondtam, bármit megadtam volna, hogy meggyógyuljon életem párja. De a sors elvette a tőlem, és hiába telnek a hónapok, nincs erőm az elvesztéséről, a hiányáról beszélni.

Két éve vesztette el feléségét, Mariettát, de még mindig nincs ereje beszélni róla / Fotó: Ringier