Megtömi a pipáját, de félreteszi, nem gyújt rá. Volt idő, amikor napi 40 szál cigit szívott, mára ez maradt. Levente Péter, a nagy mesélő még mindig tele van történetekkel a múltról, jelenről, életről és lélekről. Kalapban ül az asztalnál, azt mondja, ritkán látni őt enélkül, most is így marad.
Valahogy nem áll rá a szám a művész úrra. Hogyan kell Önt szólítani?
– Péter bátyónak. Nem bácsi vagyok, nem bátyám, hanem bátyó, amióta a feleségem, Döbrentey Ildikó rám szólt egy dombóvári tornateremben. 1993-ban, amikor bemutatkoztunk a Kacagó koncert elején Gryllus Vilmossal, Ildikó azt mondta: „Nem szégyellitek magatokat? Itt áll két kopasz, szakállas, előttük kétszázötven iskolás, és azt mondjátok, hogy engem szólítsatok Péternek meg Vilmosnak?” Így másnaptól Péter bátyóként és Vilmos komaként mutatkoztunk be. Megmondom, ki szólíthat engem művész úrnak: a pincérek, a taxisofőrök és a portások.
Mindig az volt az álma, hogy gyerekekkel foglalkozzon?
– Soha az életben. Az is érdekes, hogy miért lettem egyáltalán színész. Édesapámat 1957 tavaszán tartóztatták le azokkal a vádakkal, hogy hazaáruló, ellenforradalmár. Aztán a budapesti képzőművészeti gimnázium kollégiumából értesítettek, hogy mégsem kezdhetem meg a tanulmányaimat, hiába vettek fel. Anyám érte el a még igényesen gondolkodó emberek támogatásával, hogy a szekszárdi Garay János Gimnázium diákja lehettem. Azóta elviselhetetlen számomra az igazságtalanság bűze.
Ezek után nem várhatták tárt karokkal egyetlen főiskolán sem…
– El kellett döntenem, mi legyen belőlem. Az első nagy vállalásom az volt, hogy kitaláltam, udvari bolond leszek, egy nagy különbséggel: azzal, hogy én ezt szeretem csinálni. Az igazságnak és a bátorságnak ugyanis a szeretet az összekötő eleme. Amikor a felvételi után kiszűrtek a színművészetiről azzal, hogy tehetségtelen vagyok, Pártos Géza (rendező, a színművészeti tanára – A szerk.) kijött utánam, majd azt mondta: tudom, hogy milyen káderlapot kapott, magát lehetetlen felvenni felsőoktatásba. Menjen el egy budapesti színházhoz segédmunkásnak, kezdjen statisztaszerepeket vállalni, mert magából lesz valaki. Sírva mentem haza Szekszárdig, egy Esti Hírlapot vittem magammal. Otthon lecsaptam az asztalra, anyám pedig megnézte az apróhirdetéseket. „Te, mit mondtak neked, hogy menj el segédmunkásnak valahova? Az Állami Bábszínházban színészi segédmunkási feladatokra keresnek embert. Tudod, ki ennek a vezetője? Apád volt kollégája”. A második nagy vállalásom az volt – ha már a Teremtő, a producerem ezt megadta nekem –, hogy Móka Miki lehettem. Ha már volt egy nemzet csalogánya, van egy nemzet csótánya, akkor a nemzetnek már régóta van egy Móka Mikije is.
Sokszor említi, hogy az életének fontos dolgai mennyire sorsszerűen alakultak.
– 1977 karácsonyán meghívtak a Rátkay-klubba, hogy menjek el fellépni egy Móka Miki-előadásra, és ha tudok, vigyek magammal egy Mikulást is, de pénzük nincs rá. Mondtam, hogy sajnálom, de a pazarlást gyűlölöm. Tíz gyereknek én nem játszom, mert akkor elmehetnék a Váci utcai butikos meghívására is tíz elkényeztetett gyerek születésnapi bulijára. Viszont kitaláltam, hogy szervezzenek be egy tanácsi óvodát a környékről, kérjék meg a Mikroszkóp Színpadnál Komlós Jánost (alapító igazgató – A szerk), hogy használhassuk a technikájukat. A színház megengedte, a tanácsi óvoda is kijött, és hát ki volt ott a szülők között? Komlós János és Sas Józsi. Félelmetes, hogy ez hogy van irányítva: két olyan ember ült a nézőtéren, akik szakemberek voltak, és ámulva nézték, amit hetven percen keresztül előadtunk. A végén Sas Józsi félrehívott: a Komlós kezében van egy pohár konyak, most gyere, mert nagyon jó gondolata van. Amikor meglátott, azt mondta, ‘amit te képviselsz, az egy külön műfaj, neked ezt kellene csinálnod hetente négyszer! Én szerződtetlek téged. Mennyi a fizetésed?’ Mondtam, hogy 2500 forint. Erre ő: ‘rendben, 5000 forint fizetéssel felveszlek’. Nem sokkal később a Mikroszkóp vezető rendezője voltam.
A tévéből mindenki Móka Mikiként ismerte meg, pedig nem csak ezzel állt a közönség elé.
– 1969 óta egészen két évvel ezelőttig évi százhúsz vándorszínházi előadást játszottam országszerte, mellette a bábszínházban évi 380-400 előadást, majd az Operettszínházban 300 előadásom volt évadonként. A Hegedűs a háztetőnben százszor játszottam el a rabbi fiát. Az egész darabban egyetlen mondatom volt, ami azóta szállóigévé vált: ‘Ez bűűűűn!’ A jegyszedőnők, a zenekar, a tűzoltók minden este fogadásokat kötöttek, hogy Levente Péter milyen hangon süvíti aznap este ezt a két szót: a száz előadáson minden este ugyanazon a hangon szólaltam meg.
A feleségével egy kis településen, Héregen élnek, hétvégente az ottani piacon őstermelőként lehet önnel találkozni.
– Két éve váltottam ki az őstermelői igazolványomat, cukkinit árulok a biopiacunkon. A stand szélén vannak a zöldségek, középen pedig az irodalom, az ÉgbőlpPOTTYyant-mesekönyvekkel az élen, jobb oldalt sakktábla, feladványokkal.
A feleségét mindig teljes néven említi. Miért?
– Mi szólisták vagyunk Döbrentey Ildikóval. Egy dologban kötöttünk szövetséget, a házasságban. Szerencsénkre ez magával hozta a közös alkotói munkát. Ő a szövetségesem lelki, szellemi és testi szempontból is. Ha egy nő nagyon tetszik… te jó ég, még mindig alkohol-, dohány- és nőfüggő vagyok (a vallomás hevében végre leveszi a kalapját, majd mókásan a kezébe temeti az arcát)! Szóval minden nőre odafigyelek, de 55 éve ellenállok nekik.
Volt két fiuk, akiket nagyon korán elveszítettek.
– Van egy csodálatos lányunk, csak róla kívánok beszélni. Gyönyörű nővé érett, megtalálta a szerelmét, Dénest, akivel olyan házasságban élnek, mint mi Ildikóval. Három szép gyermeket nevelnek. Úgy érezzük, Dorka lányunk mellett nekünk több millió magyarul értő lányunk, fiunk és unokánk van.
Fotó: Fuszek Gábor
Forrás: Blikk / Frisshíreink portál
Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
