Mi az a pont, amin túl már nem szabad feladnunk önmagunkat, akkor sem, ha egykor szerettük őt. Én már tudom, egyetlen rövidke mondat kellett hozzá.
Azt terveztem, megvárom a mentőket, elmondom nekik, hogy teljesen mindegy, mit csinálnak vele, mert néhány nap múlva újra vinniük kell. Nincs már határ, nincs valóság. Mélypont van, a vegyület győzött, uralkodik, irányít.
Még aznap is elhittem magamnak, hogy szánom őt, pedig gyűlöltem. Ezt másnak nem mondtam, inkább védtem, akárhogy is akarták a tudtomra adni, hogy engem is a sírba visz, meneküljek. A szaga és a bamba, üres tekintete fájt a legjobban. Az egykoron fénylő szemek sárga háttérből meredtek rám, vagy inkább felém, nem volt azokban már semmi, ami emberre emlékeztetett volna.
Ott feküdt pár lépésre a kocsmától, a biciklitároló mellett. Szivárgott a vér a homlokából, összefüggéstelenül okádott ki magából fenyegető hangokat, mint aki még mindig benne van egy vitában, és nem zavarja, hogy önmaga roggyant, ijesztő tükörképével perel. Szabadult volna, de nem ment, nem volt már merre fordulni. Haza akartam vinni megint, azért vittek oda önkéntelenül a lábaim, de nem kellett újra magamon éreznem az izzadság- és vizelet szagú törzsközönség vigyorgó tekintetét. Ma nem, de többé nem is akarom.
Kicsit közelebb mentem, éppen csak annyira, hogy lássam, nem nagyobb a baj, mint amekkora szokott lenni. Nem akartam nézni, de nem tudtam elfordítani a fejem. Behúzódtam az utcai lámpa fényköréből a diófa sötétje alá, és megvártam, amíg a mentőautó villogója hosszú nyalábokkal nem kezdi el pásztázni a kocsma előtti kis teret. Nem rohantak, tudták, hová jönnek. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Nem láttak meg, a sírás is csak egy saroknyira kezdte el rángatni a vállaimat, szinte hang nélkül, de olyan fájón, hogy a lelkem majd kiszakadt a mellkasomból. Ne lássanak, ne halljanak, ne sajnáljanak!
A kislányunkra anyukám vigyázott, amíg elszaladtam érte. Sára okos lány, de még csak ötéves. Megijed, amikor apa furcsán megy, vagy kiabál, de nem tudja még, mi, miért történik. Ha más meséli, talán mosolyogtam volna, amikor rácsodálkozott, hogy apa a presszóban milyen picike pohárból issza a barátaival azt a sok vizet. Még meg is mutatta, hogy hajtották fel a koccintás után. Nem nevettem, inkább ökölbe szorítottam a kezem, mintha csak ütni készülnék, megsemmisíteni azt az embert, aki a gyerekét ilyen helyre viszi.
Még aznap este jött a telefon, de nem az, amit vártam, amit megszoktam. Tudták, ki vagyok. és hiába utáltam, hogy ismernek, így azért könnyebb volt a kommunikáció. Más volt most a telefonáló hangja. Kimértebb, óvatosabb. Nem vágott bele a közepébe, hogy igen, megint itt van, mikor visszük el, így én sem kezdtem el a mantrámat, hogy mi a fenének nincs olyan, hogy kényszergyógykezelés, hiszen tönkreteszi egy család életét. Ehelyett tárgyilagosan ugyan, de együttérző hangon közölte, Laci stroke-ot kapott, él, de kómában van. Nem akar áltatni, nagyon rossz állapotban van.
Sokáig nem mozdultam a székről, miután letettem a telefont. Mondanám, hogy kétségbeestem, vagy legalább megijedtem, de egyik se lenne igaz. Mindenféle gyomorszorító érzés nélkül egyszerűen elgondolkodtam, már-már hidegen, kívülről nézve a sorsunkat. Mi van, ha meghal, mi történik, ha túléli? Még egy kicsit el is szomorodtam, mennyire üres vagyok. Miért nem érzek semmit? Persze tudtam a választ, mégis furcsa volt.
Mint mindig, anyám volt az, aki kibillentett. Menni kell! Orvossal beszélni, bevinni a kórházba, amit kérnek. Csinálni azt, amit ilyenkor a normális családok szoktak.
Tíz napig volt “odaát”. Sok idő, de mint kiderült, maradandó károsodást a stroke nem okozott. Volt azonban Laciban utána egy mindenbe beletörődő apátia. Nem igazán érdekelt már a sorsa, de itt volt a lehetőség, hogy egy bentlakásos intézetben, megpróbálkozzon a lehetetlennel. Most biztosan igent mond rá.
Nem tudom, mi történik az ember agyában, lelkében, amikor látszólag öntudatlanul fekszik, ráadásul közben nem érkezik a szervezetébe a jól megszokott szer, de Laci simán igent mondott. Azt hiszem ő ott, akkor bármire rábólintott volna, akár a kivégzésére is, de a lényeg, hogy két nap múlva ott álltunk az intézet előtt, ahol köszönés nélkül csukta be maga mögött az ajtót.
Alapvetően nem vagyok filozofikus alkat, de itt, a szakadék mélyén folyton azon gondolkodom, mit kellene éreznem. Semmire nem az a reakcióm, amit a regényekben olvastam, vagy a filmeken láttam, nem tör fel belőlem nagy indulat vagy éppen remény. Csak relativizálok, mi lenne a jobb nekem vagy Sárinak. Nem szeretem már Lacit, rég elmúlt az az érzés, amikor még gondolkodás nélkül az életemet adtam volna érte, de még emlékeztem, milyen volt azelőtt.
Sári kérdezte, hol van apa? Elmagyaráztam neki, hogy nem láthatja egy ideig, mert meg kell gyógyulnia. Összeszorult a szívem, amikor a pici visszakérdezett, hogy akkor megint tud majd mosolyogni és babaházat építeni? Nem hittem, hogy ennek a pici lánynak, aki évek óta csak egy támolygó, rossz szagú, keserű embert lát, még vannak szép emlékei.
Ez volt az a pont, amikor egy halvány reménysugár parázslani kezdett bennem, talán még lesz közöm Lacihoz, de ahhoz még nagyon sok sérelmet kellene feldolgoznom.
Hosszú hetek teltek el, és ez a remény, vagy nem is tudom, talán inkább önáltatás, ahogyan az lenni szokott, egyre erősebb lett bennem. Odáig jutottam, hogy nincs ‘B’ terv, megadom a lehetőséget neki még egyszer, utoljára, és ha él vele, talán összerakom a lelkem darabjaiból a folytatást.
Nem vittem magammal Sárit, amikor Laciért mentem. Nemigen kommunikáltunk a kezelés alatt, csak a legszükségesebb mondatok hangzottak el a telefonban néha, érzelmek nélkül. Nem tudtam, mire számítsak, nagyon izgultam.
Laci aztán adott két puszit jobbról-balról, mint amikor távoli ismerősök találkoznak, aztán beszállt az autóba, ölében a sporttáskával. Hosszú percekig mentünk szótlanul, végül ő törte meg a csendet. Kérte, álljak félre, mondani akar valamit. Lehúzódtam a park melletti parkolóba, és vártam. Szinte már mosolyogtam, számítottam rá, hogy bocsánatot kér az elmúlt évekért, és megköszöni, amit érte tettem. Már korábban elképzeltem a szituációt, ahogy majd ráteszem a kezére a kezem, mint amikor összeházasodtunk, és mint egy gyóntató pap, fölényes mosollyal feloldozom a bűnei alól.
– Szeretnék elválni tőled!
Még mindig a saját hatásom alatt voltam, talán már a megtervezett mosoly is kiült az arcomra, amikor eljutott a tudatomig ez a brutális hasbarúgás.
Ez pont az a helyzet, amikor az ember totális zavarában nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Nem volt tudatos választásom, rettenetes nevetőgörcs jött rám. Potyogtak a könnyeim, és jó ideig nem tudtam abbahagyni. Persze láttam közben, hogy ettől meg Laci jött zavarba, hunyorgott, mint egy hóbagoly, érződött, hogy bárhol lenne most a világban, csak a kocsink anyósülésén nem.
Nem dobtam ki a kocsiból, amikor lecsillapodtam, inkább gúnyosan megkérdeztem, hogyan is jutott hetek alatt erre a nagyszerű döntésre, amit én évekig képtelen voltam meglépni.
A válasz még képtelenebb volt, mint maga a bejelentés: szerelmes lett. Tudja, hogy ezt nehéz elhinni, de még az ilyen szörnyű helyeken is felbukkanhat a nagy érzés. Ő is beteg volt, de már jobban van, nagyon szeretik egymást, engedjem el.
Másodpercek alatt suhant végig bennem az elmúlt évek összes kínja, s szakadt le a mellkasomról az addig szorító, mázsás súly. Akkor már őszintén mosolyogtam. A vállára tettem a kezem, és útjára engedtem. Annyit kértem csak, hogy Sáriról ne feledkezzen el, ő egész életében a lánya marad. Könnyezve bólintott, s szállt ki az autóból.
Itt tartunk most. Könnyű vagyok, szabad, merek hangosan nevetni, de ez még nem boldogság. Óvatosan, de már élek, és ez jó.
Fotó: illusztráció: Shutterstock
Forrás: blikkruzs / Frisshíreink portál
Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
