Ismerjük a nevet, az arcot, a zenét – kevésbé szalonképes megközelítésben a nyelvet is –, most pedig megismerhetjük, milyen egy végtelen nyári vakáció Miley Cyrusszal. Segítünk, nem valami izgalmas.
A nagy sikert arató Flowers című dal után elárasztotta az ex-Disney-sztár jelenléte az internetet. Hetekig vezette a slágerlistákat, sorra döntötte a rekordokat új lemezének vezető dala. Már akkor is kérdésként vetődött fel, hogy
valójában a dal zeneisége vagy a körülötte lévő felhajtás gereblyézi össze ezt az érdeklődést?
Közben erős kritikák is érték a számot – főként Bruno Mars When I Was Your Man című dalához való kötődése miatt –, így a választ csak az album adhatta meg. A lemez most megérkezett, és egyértelművé tett néhány örökletes problémát. Ez az Endless Summer Vacation.
Elképzelés van
Az énekesnő 2020-as Plastic Hearts lemeze egy jóval rock and roll központúbb vonalon mozgott, amit a 2022-es koncertlemez, az ATTENTION: Miley Live tovább erősített. Akkor arról beszéltünk, hogy ez az irány vitathatatlanul jól áll az énekesnőnek, otthonosan és izgalmasan mozog benne. Minden reményünk az volt, hogy egy darabig ez a vonal marad a központban, és vezeti tovább Miley kezét, de valahol visszaestünk a botrányvonat alá.
A Liam Hemsworthszel való szakítás margójára kaptunk egy sunset boulevard hatású lemezt. A végtelen nyári vakáció Los Angeles partjain tényleg ad egy egységes koncepciót az albumnak, az Endless Summer Vacation pedig összeáll. Végig lehet tolni egyben a lemezt, hisz nem dobja le rögvest magáról a hallgatót, egészen élhető alkotás.
Ami már bajosabb, hogy nehéz megmondani, miért is volna érdemes végighallgatni a lemezt. A dalok egyik része repetitív, a másik része a hallottuk már kategória, és csupán elvétve fedezni fel azt az őszinte rácsodálkozást, hogy „azt a rohadt, ez mekkora szám”. A lemez legnagyobb előnye, hogy egységes. Tényleg nyári, laza hatás jellemzi, de az, amit egy pohár ital mellett hallgat az ember a teraszon, miközben beszélget a barátaival, és éppen teljesen mindegy, hogy mi szól.
Vannak dalok, amikre felkapjuk a fejünket két sör – fröccs, koktél, narancslé, kinek mi – között, mert a dallamív izgalmasra sikerült, vagy kitör belőle egyfalatnyi elemi erő – gondolunk ezalatt a Thousand Milesra, a Muddy Feetre, a Wonder Womanre –, de sokkal jellemzőbbek a más előadók által már romra járatott zenei jegyek, amiket most Miley is megforgatott még egyszer, biztos, ami biztos.
Üvöltünk egyet, aztán lesz, ami lesz
A buli a Flowersszel indul, ami jellegét tekintve nagyon nehezen leválasztható az inspirációként szolgáló Bruno Mars-számról. Erre ráerősít a lemez zárásaként bedobott demóverzió is a dalból, ami egy darab billentyűs hangszerrel viszi végig a számot, akárcsak a When I Was Your Man alapja. Folytatásként a Jaded egy szintén lazulós nyári dal. Nem rossz, de az elmúlt két évben dobott már ki ilyen jellegű számot Harry Styles, Carly Rae Jepsen, sőt még Taylor Swift is. Az egyetlen, ami megkülönböztethetővé teszi Miley verzióját, az a dögös, rekedt, rockos hangszíne, amit a refrénben meg is kapunk,
ezáltal teljesen karakteridegenné téve azt a dal fagylaltra olvadt hangszerelésétől.
Ez továbbgyűrűzik a Rose Colored Lenses című dallal, ami a fent említett diabéteszpop és Avril Lavigne szerelemgyerekeként szintén nem zavarja fel az állóvizet. Valahol itt kezdi azt érezni az ember, hogy a figyelem fenntartása igazi kihívássá válik, aztán megjön a Thousand Miles.
Az első tíz másodperc ijesztő, mert egyszerűen nem szakad le az előző dalok szintihangjairól, de utána egy ilyen laza country-pop hangzás mozdul meg, ami a kétezres évek első felébe repít vissza minket. Nem mondhatjuk, hogy sosem hallottunk még ilyet, de akkora felüdülés, hogy hirtelen talán még több kreditet is kiosztana neki az ember, mint amennyit alapból kellene. A refrénnek jó a húzása, a társelőadó, a hatszoros Grammy-díjas Brandi Carlile pedig lazán, de homogén módon simul a hangzásba – egyedül az a szokatlan, Pocsolyába léptem-érzetű Takáts Tamás-harmonika került egy teljesen indokolatlan helyre a dalban.
Itt pedig jön valami, amivel, hát, nem számoltunk. Az előző koncertlemezen már szerepelt a You című dala Miley Cyrusnak egy élő verzióban, ami ott ütött. Lemezen hallgatva is olyan erővel közölt egyszerű gondolatokat, mintha egy koncertteremben hallgatnánk, ahol lámpák, telefonok vagy öngyújtók ezrei hullámzanak.
Valahogy ez a szám most mindenét elvesztette.
Ugyanaz az akkordmenet, a szöveget sem fordították ki gyökerestül, mégis, össze sem mérhető, meghalt. Ez a dal szeretné, hogy Miley elszabadulhasson benne, hogy másoknak énekelje, de közben annyira profira producerelték a szakemberek, hogy minden lett, csak kirobbanó nem. Szépre, színesre vágva, kitisztítva, mégis sokkal több az az élő verzió. Egyszerűen igazi.
A költő érti
Jön a Handstand. Inkább intermezzo, mint önálló sláger. Az ezt követő számok közül több is próbál különféle dolgokat megmozgatni, kitörni a megszokottból, néha konzekvensen, néha csapongva – néha sikeresen, néha nem. Egyedül a River az, ami még a slágervonatot viszi. Ez a szám klipet is érdemelt az énekesnő YouTube-csatornáján tele pózolással, bár ha behunyjuk a szemünket, hamarabb jut eszünkbe Lady Gaga a zenéről, mint Miley Cyrus.
A Violet Chemistry már nem A Gucci-házból érkezik, de azért nem is távolodik el tőle teljesen, az utcanév maradt. Aztán Muddy Feet. Na, itt csupán a költő tudja, hogy mit is szeretett volna pontosan, de Sia jelenléte és a már-már káoszba hajló eklekticizmus legalább kiránt minket a monotonitásból. Van ebben minden: Rag’n’Bone Mantől Eminemen át Rihannáig. Egyszerre zavaró a következetlenség, de közben valahol szemtelenül izgalmas.
Azt hisszük, tudjuk, mi fog történni, aztán az nevet a legjobban, aki Miley Cyrus.
A soron következő Wildcard egy ilyen veretős, kopottas Wrecking Ball-refrént hoz vissza az énekesnő aranykorából, felszerelve egy kevéssé izgalmas köntössel. Erre rászáll az Island, ahol az ígéretes első másodpercek után megint elkezdjük keresni az italunkat a teraszon – amiről hol megfeledkeztünk eddig, hol nem. Néha azért felkapjuk a fejünket egy-egy érdekesre varrott felvezetőnél – még ha a refrén vissza is esik –, de a dal végén csobogó víz is azt üzeni, ez a dal egy nyugis darab, ahogy csorgunk a lemez vége felé.
A korongot a Wonder Woman zárja – ha a már korábban említett, demóverziós Flowerst nem nézzük –, ami egyébként tisztesre sikeredett. Nem a legegyedibb dallamív, de van benne gondolat, erő, az egyszerűsége szerethető, félúton magával ragadja az embert.
Hogy összegezzük: ez a lemez van, amiben túlszárnyalja elődjeit, van, amiben nem. Vitán felül jól folyatja egymásba a dalokat, és tényleg akadnak érdekes hatások, amiket szívesen megízlel az ember újra meg újra. Mégis, egy lépéssel távolabb kerültünk Miley Cyrus dögös rock and roll énjétől, ami valahol sokkal izgalmasabb és ösztönösebb volt, mint a Lady Gagát és Harry Stylest idéző dalsorozatai. Van olyan erénye a lemeznek, ami csupán zeneileg kiemelhető, de a Flowers körüli expasigyalázás miatt nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Lemezkiadói tanács, vagy sem, Miley Cyrus visszaült a mainstream vonatra, ami erőteljes késésben van az előző járatokhoz képest,
így kellően lemarad a Grammy-díjakat bezsebelő topnevektől.
Amikor elereszti a gyeplőt, amikor nem szabja szögletesre a számot, vagy legalább beleteszi azt az erőt, ami a legbelső énjéből kendőzetlenül akar kitörni, akkor születik valami izgalmas, valami olyan, amire csakis ő képes. Ebből rengeteget kapunk a korábbi feldolgozásait hallgatva. Mikor a trendekre próbál reflektálni, akkor 50-50. Hol bejön a dolog, hol nem. Mindenesetre Miley Cyrus új lemeze a maga módján szerethető. A dalok között lehet különleges pillanatokra bukkanni, ha az embernek akad rá ideje, és nekifut. Hogy hányan szánják rá ezt a bő negyven percet, az idővel kiderül. Szóljon ma Miley Cyrus és az Endless Summer Vacation!
Forrás, fotó: Index / Frisshíreink portál
Frisshíreink portál, a Te lapod! Keress, szörfölj, vedd a magad kezébe az irányítást!
