Amikor az egyik legsikeresebb magyar vállalkozó elkezd sztorizgatni

Azt meséld el, Sanyi, amikor kékfényes rendőrök hozták az úthengerrel merevlemezeket az angliai per miatt!

Meg az meséld el, Sanyi, hogy mi jutott eszetekbe mindjárt a 2001. szeptember 11-i amerikai merényletek után!

Valójában nem is kell kérni, ő örömmel meséli a régi történeteket. Kürti Sándor, az egyik közismerten sikeres magyar családi vállalkozás ma már nyugalmazottnak mondható vezetője elhatározta, hogy évente ír egy könyvet, és sok sztorit oszt meg benne. Úgy, ahogyan szokta: mindenkivel – a gyakran megszólított Kedves Olvasóval is – tegeződve, és mindezt adomákkal és viccekkel fűszerezve, menedzsment-tanácsokat osztogatva.

A legújabb kötet, A KÜRT-dosszié húsvét előtti bemutatóján sem tagadta meg önmagát: az ilyenkor kötelező beszélgetés előtt mikrofonnal a kezében a pódiumon standupot rögtönzött a gyülekező közönségnek. Háttérben a mű mindent elmondó reklámjával: „Üzletember. Mentor. Csapatépítő. Filantróp. Könyv egy kivételes vezetőről, aki a szívére hallgatott“.

Az adatmentéssel foglalkozó, a világpiacon is sikeres cég, a Kürt Zrt. története igazolja, hogy az alapító Kürti-fivérek, Sándor és János tudnak valamit, amit jó időben kamatoztattak. A magyar viszonyok között. Mondhatni, a magyar viszonyok ellenére.

A könyv egyik visszatérő motívuma ugyanis a bizalom. És ehhez mindjárt egy Kürti-idézet:

„A bizalomhiány a kultúránk, pontosabban a kulturálatlanságunk szerves része.”

Bár Kürti harag nélkül emlékszik vissza, a könyvben hamar előkerül egy tanulság: a magyar államban nem érdemes bízni. Kürtiék ezt egy nemes társadalmi cél, a tanítás támogatása kapcsán tapasztalták meg. Sok pénzt fektettek egy nyelvoktató programjukba, a Tabellóba, de állami részről segítség helyett csak be nem váltott ígéreteket kaptak, így az EU-s támogatás ellenére is végül kudarcba fulladt a kezdeményezés.

„Hitegettek minket, mint megannyi Mikszáth-figurát. Azok a történetek százévesek, hát gondoltam, ma már nem érvényesek. Tévedtem…“ – írja Kürti.

Egy másik történet részleteit – érthető okból – nem köti az olvasó orrára, de az eset így is hátborzongató. Valaki, akiről nem tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy piros tornacipőt viselt, 2015-ben visszautasíthatatlannak látszó ajánlattal bukkant fel: jóval áron alul vásárolta volna meg a Kürt modern budaörsi székházát.

Ezen a ponton Kürti Sándor felidézi, min gondolkodott el: „Megemlítette a Welt 2000-t. Ugyanis egy évvel azelőtt Komáromi András, a Welt 2000 vezetője kapott hasonló ajánlatot, majd váratlan hirtelenséggel meghalt. Legalábbis ez volt a közleményekben. Se öngyilkos szándékom nem volt, se a Kürt eladása nem szerepelt a terveim között.“

A történet annyiban szerencsésen végződött, hogy miután a székházat sebesen eladták másnak (reálisabb áron), a piros tornacipős nem bukkant fel újból. Feltehetőleg nem a cég, hanem csak a székház érdekelte volna őt (vagy megbízóit).

A vállalkozás pedig tovább működött máshol. Kürti mendzsment-tanácsainak egyik visszatérő motívuma, hogy ha valami nem sikerül, azt ő nem kudarcnak tekinti, hanem tanulságnak. De aligha véletlen, hogy a könyv egy más helyén megjegyzi: „Olyan piacot kell választani, ahol nincs protekció“.

Kürtiék voltak olyan ügyesek, hogy ezt idehaza oldották meg: „Lényegében, és ezt ma is így látom, saját erőből akartam hazai vállalkozás maradni a világpiacon. Tudom, hogy ennek a habitusnak nincs nagy hagyománya itthon. De még lehetne.”

Más oldalról szintén a bizalom kérdéseihez adalék, ahogyan Kürti a nyugat-európai partnereikre emlékszik. „Partnereink utólag fizettek. (…) Annyi bizonyos, hogy egyetlenegyszer sem csaptak be minket.“ Nem úgy, mint például az Emirátusokban, ahonnan Kürtinek ilyen emlékei maradtak: „Az ‚átvágás művészei‘ a világ sok szegletében tönkretették már a normális piaci működés rendszerét.“

A sikeres sztorikhoz tartozik viszont egyebek mellett az a kettő, amelyre bevezetőként utaltunk. A 2001-es terrortámadás után Kürtiék így gondolkoztak: „Nem akármilyen adatokat őriztek azok a tornyok, a világ legdrágább fejlesztései folytak ott. Nem is őriztek róluk másolatot máshol, azt gondolták, ott vannak a legnagyobb biztonságban.“ A marketingesek tehát a washingtoni magyar nagykövetség útján nyomban segítséget ajánlottak, azt pedig néhány napon el is fogadták. „E történet további részére titoktartási nyilatkozatot írtunk alá.“

A másik történet lényege, hogy miután valahol Nagy-Britanniában értékpapír-hamisítókat lepleztek le, és mások nem boldogultak a bizonyítékokkal, egyik este az Interpol rendőri kísérettel küldött több ládányi számítástechnikai eszközt a Kürtnek. „A gépek állapotából feltételeztük, hogy a leleplezés előtt úthenger ment át a hardvereken.“

A merevlemezek adatait nem lehetett helyreállítani, de egyes szektorok olvashatóak maradtak. Az elegáns megoldás: „Hasonló, de nem péppé vert gépeken megpróbáltuk az adott értékpapírokat hamisítani, Interpol felügyelettel. Éjjel kettőre sikerült.“ Hajnali négyre azt is megállapították, hogy a saját gépükön és a roncsok olvasható részein hasonlóak voltak az adatok. A bizonyítékot a brit bíróság is méltányolta.

A Kürtnek nem csak ezért lett jó sajtója Nyugaton. Amikor a Business Weeknek elvesztek az adatai, nem találtak más gyors és megfizethető vállalkozót, mint a Kürtöt. „Jöjjenek Budapestre az első járattal, és amíg egy fényképes cikket elkészítenek rólunk, megoldjuk a problémájukat!” – ajánlotta Kürti. Így is történt, és nem ez volt az egyetlen hasonló „ingyenreklám“ a nyugati sajtóban.

Kürti Sándor fáradhatatlan sztorizó. Éppen ezért költői kérdés hangzott el a könyvbemutató házigazdája, Krizsó Szilvia részéről: „Hogyan tudsz hatékony lenni, ha ennyit beszélsz?“ A félig-meddig nyugalmazott menedzser fáradhatatlanul igyekszik továbbadni élettapasztalatait „2020-ban ígéretet tettem magamnak, hogy évente könyvet írok: az elmúlt három évben ezt képes voltam teljesíteni. (…) Már a következő könyvemről is van elképzelésem.“

És mindenről eszébe jut valami más. Egy bon mot, egy adoma, egy vicc. Idemásolhatjuk például a következőt, hiszen itt ugyanúgy nincs különösebb szerepe, mint ahogyan a könyvben sincs:

„Izraelben egy kormányküldöttség megkoszorúzza az ismeretlen katona sírját. A koszorúzásnak vége, indulnak vissza, de az egyik vendég hátratekint, és látja, hogy a megkoszorúzott sírkő hátlapján Izidor Markovics gabonakereskedő neve olvasható. Felháborodik, mire az izraeli delegációvezető így válaszol: Kérem, Markovics úr mint gabonakereskedő igen ismert volt. Mint katona viszont teljesen ismeretlen.”